Szentléleky-Szabó Ágnes
A vásárcsarnoknál
A vásárcsarnoknál leszállok a negyvenhetesről.
Két megálló még. A felettem kapaszkodón aranyozott rézékszer.
Ugyanilyenem volt, franc se tudja hol lehet. Tervezői darab.
Egyszer véletlenül téged is észreveszlek másban vagy mással,
akkor jövök rá, nem vagy meg te sem, hogy úgy mondjam végérvényesen
elvesztettelek, és milyen kár, hogy nem is kerestelek, úgy istenigazából.
Egyszer pont itt
Most elmondhatnám, hogyan készítik
a helyi borokat, beszélhetnék hosszan vagy
röviden összefoglalva a talaj vulkáni
eredetű tömbjeiről, meg helyi mondákról,
amikre nem emlékszem tisztán.
Egyszer pont itt, csak másik asztalnál,
kiöntöttem egy pohár rövidet, kiborult
a kezem alatt fekvő hivatalos iratokra,
és ordítani kezdtem azzal, akit szeretek,
pedig nem az ő hibája volt.
Néhány perc múlva szóba hozhatnám,
hogy a nevemet rosszul mondtad az asztalfoglalásnál,
vagy inkább meg se kéne szólalnom, mert csak ilyen
kellemetlen témákkal tudok most előhozakodni.
Change in time
Tudom, nem örülsz annak, hogy idejárok.
Zárat mégsem cserélsz, a kulcsot a harmadik
cserép alatt balról mindig megtalálom.
Nem a szürke függönyt félted,
a megkövült cukrot, a pelék
fészkét, odvát, akármijük is van,
szerinted nekem tesz rosszat, ha itt vagyok.
Amúgy itt nem olyan rossz.
Talán az egyetlen hely, ahonnan nem tudok késni.
Ebbe a múltba mindig pontosan érkezem bekötőutakon
a tóhoz, amiben nem látni semmit a felkavart iszaptól,
nincs benne más, csak a mélyben zajló csendes láncreakciók,
meg kémiai folyamatok, amiket sosem fogok érteni.
