Simon Márton elképesztően friss hang a kortárs irodalomban. Citromelégia című verse mellberúgóan aktuális, érzékletesen adja adja vissza a karantén generálta önreflexió szorongató hangulatát. A vers azonban nem a vírusról szól, hanem a generációról, aki átélte. A költő további versei az Alföld júliusi számában olvashatók. [Wágner Eszter]
Simon Márton
Citromelégia
A bezártságot ünneplendő későn kelsz,
ennyivel kevesebb a tehetetlenség.
Megeteted az arcot, ami a fuldoklás
akváriumában lakik. Adsz neki kávét.
Alufólia gyűrődései csillámlanak.
Minden kezdet.
Az átváltozás valódi fájdalma,
hogy ugyanaz maradsz.
A szégyen kategóriái, katedrái, katedrálisai.
Az utcára kilépni: ahogyan az iszonyú.
Aztán ahogy az iszonyú is érdektelen lesz,
a változás, ahogyan változik.
Egy zsánerjelenet hátterében
valaki a magasba emelve tart egy követ.
Te mélyen együttérzel vele.
Mármint a kővel. Mert szédülsz.
Nagyon nehéz lenne megmondani,
mit vesznek el tőled éppen,
csak ez a biztos.
Abból a generációból vagy, akiket még
viszontszeretett a beton.
Volt szépsége legalul lenni.
Letört metszőfoggal állni egy háló
nélküli kézikapu rozsdájába kapaszkodva,
és a vért törölgetve kiabálni,
hogy igenis bent volt a gól.
Nagy idők, nagy semmik.
Mert befelé mindig ment, kifelé soha.
Javadra legyen mondva,
amikor az eső mindenkit hazaküldött,
te akkor is kint maradtál a buszmegállóban.
Mekkora játék olyat várni,
aki nem jön. Remélni szabálytalanság.
A világ az, ami csöndben ott marad,
és te a világ akartál lenni,
ha már itt maradtál. Ha már egyre több napra
daraboltak. Ennyi egy rossz bűvésztrükk:
üres nézőtér előtt fekszel,
kettéfűrészelnek, de ehhez már
végképp nem tudsz mit szólni, a csillagászatra
gondolsz sóhajtva, és az ablakpárkányon hagyott
citrom sehová nem gurul.
További versek Simon Mártontól az Olvasóteremben!
