A Székelyföld februári számából Papp Attila Zsolt versét ajánljuk. Különös erő van a népi legendákban, a babonákban, a rémalakokban, akikkel generációkon át ijesztgették a gyerekeket. Amiben valaha annyian hittek, egy megváltozott világban is megőriz valamit korábbi hatalmából. Irodalmi formulaként mindenképp. Papp Attila Zsolt verse izgalmasan ötvözi a mát a múlttal, a babonát a realitással, középpontjában pedig az egyén áll, akiben mindez összetalálkozik.
Olvass minden nap egy verset!
Ha tetszik, amit csinálunk, látogass el az adománygyűjtő oldalunkra!
https://tokeportal.hu/szofa
.jpg)
Papp Attila Zsolt
A nő, akinek varjak fészkeltek az arcán
A bőre pergamen volt,
töredezett, megrepedt lebernyeg
összefércelt sárgás maradéka,
rosszul illeszkedő darabokból
szőtt rojtos szélű szőnyeg,
eresztékeiben recsegő
deszkapalánk, folt-hátán-folt
– ha volt is benne tű, csak úgy
varrhatja össze, hogy mindig
marad egy rés, egy repedés:
abba költenek a varjak.
Károgó hang, verdeső árnyak
vonulása a széteső, maszatos
nem-arcon, nem-zsákon,
nem-papíron, kirepülnek
a pengeszájból, megülnek
a maszk alul hegyesedő végén,
ahol találkoznak a vörös
csuklyaszárnyak, mint abban a
rémes velencei filmben.
Ahol ő volt, ott nem lehettem én.
Leszálltam a buszról, mikor felszállt.
Átmentem az úton, ha szembejött.
Nem ő jött, a varjak csipegették
károgva a morzsát. Ami szörnyű,
annál szörnyebb nincsen.
Ott végezte, ahol minden
erdei ember, akinek a
megmutatkozása merő
tévedés volt. Talán eltűnt
egy fa odvában, vagy derék,
erős pásztorok tettek
erőszakot rajta, sorban.
Azóta károgva beszélnek és
sárgás lett az arcuk. Én sem
riadok fel hajnalonta,
mióta tudom, hogy az el nem
követett bűnök árnyéka
a leghosszabb a földön.
