A márciusi Székelyföldből Oravecz Imre Alkonylapjóját ajánljuk. Elgondolkodtató, személyes hangvételű szöveg. Ahogy a cím is sugallja, naplószerű, és ez megengedi, hogy mindenről is szóljon. Ízelítő gyanánt itt egy részlet, a teljes szöveget megtaláljátok az Olvasóteremben!
Olvass minden nap fél órát!
Ne csak nézz, támogass!
%20(1).jpg)
Oravecz Imre: Alkonynapló
(A társadalmon kívül) M. szerint visszavonulóban a Covid–19, véget ért az első hulláma, és ideje reintegrálnom magam a társadalomba. Lehetetlen, felelem. Megfelelő óvintézkedések megtartásával feladhatom a karantént, és hazahozhatom végre M. L.-t, de visszatérésem a társadalomba kizárt, mert visszatérni oda csak az tud, akinek ott helye van. Márpedig megannyi öreg társamhoz hasonlóan ezt nem mondhatom el magamról. A karantén megnehezítette az életemet, de ha most ismét emberek közé megyek, tulajdonképpen semmi nem változik. Mi, öregek ugyanis nem vagyunk részei a társadalomnak, leselejteztetvén kiűztek belőle, nem kellünk többé, nincs ránk szükség. És csak azért nem végeznek velünk, mert civilizációnkban ezt tiltja a törvény. Házakba, lakásokba szorulva, szeretteinktől távol tengetjük életünket, és ha majd nem tudjuk ellátni magunkat, könyörtelenül idősotthonokba zárnak, ahol senkit nem zavarva végül csendben, diszkréten elpatkolunk.
(Ryokan) A régi japán szerzetesköltő verseit olvasgatom, amelyeket magam fordítottam több mint húsz éve. A karcsú kötet azóta nem is volt a kezemben, ha csak nem költözéskor, amikor a többi könyvvel együtt be-, majd kidobozoltam. Kortársaihoz hasonlóan kínaiul írt, de neki már volt bátorsága japánul is verselni. A japánul írt versek közt ezt találom:
Elmentem Iwamurára megnézni egy fenyőfát
Egész nap néztem a rizsföldről
És bőrig áztam az ónos esőben.
Igen, nekem is így kellett volna élnem, akár egész nap gyönyörködni abban, ami szép és jó volt a világban.
(Tántorgó óriás) Tetézve a Covid–19 okozta válságot, az Egyesült Államokban megint zavargások vannak. Tömegek randalíroznak a nagyvárosok utcáin, fosztogatnak, gyújtogatnak, néhol ölnek is. Az ok szerintük: pár napja egy fekete férfi fehér rendőri brutalitás áldozata lett. A gyanú szerint legalábbis, mert ezt a bíróság minden kétséget kizáróan még nem állapította meg. De ez nem zavarja a törvényszegőket, tiltakoznak, sajátos módon, ettől függetlenül. Törnek-zúznak, egész negyedek állnak lángokban, üzletek, bankok, szolgáltatások, családi vállalkozások hamvadnak el. És a hatóságok tehetetlenek, nem tudják megállítani az erőszakot, a rombolást. Tovább hanyatlik a számomra kedves ország, amely egykoron az emberiség reménye, vagy legalábbis mindenben az első volt. Jó száz éve már csak tántorgó óriás, aki akaratlanul hol itt, hol ott tapos el valamit, de legtöbbször önmagában tesz kárt. Hogy milyen betegségben szenved, azt teljes bizonyossággal a boncolás fogja kideríteni, ha szerencsétlenségünkre holtan terül majd el, de mindenképpen köze van hozzá annak, hogy meggyengült, vagy teljességgel eltűnt az Alapítók szelleme, amely a kelet-európai bevándorlók szívós munkaerejét kihasználva a 19. és a 20. század fordulóján naggyá tette. Mai polgárai többségét nem érdekli az Alkotmány, és dolgos kelet-európai tömegek pedig nincsenek kéznél. Így magukra vannak utalva, illetve azokra a legális és illegális új bevándorlókra, akik hozzájuk hasonlóan nem akarnak mást, csak keveset vagy egyáltalán nem dolgozni, de jól élni.
(Alkonyi áhítat) Ülsz a teraszon a ferde, sárga fényben, és nézed a hegyeket, az erdőt. Ciripelnek a tücskök, pitypalattyol a fürj a közelben, szól a kakukk a távolban, és áramlik fel hozzád a kertből a frissen kaszált fű illata. Ezekért vagy, élsz még, ezért a fényért, ezért a látványért, ezekért a hangokért, ezért az illatért. Ezek adnak értelmet annak, amit gondolsz, teszel még.
(Covid–19,3) Ég a szemem, folyik az orrom és fáj a fejem. Felhívom orvos fiamat, M.-ot. Azt mondja, nem az, de ez nem nyugtat meg.
