A májusi Székelyföldből Oláh Péter novelláját ajánljuk. Van valami rémisztő a plüssfigurákban. Talán az, milyen szeretettel öleljük életre kicsiként, és milyen könnyedén feledkezünk meg róluk, milyen flegmán engedjük őket visszahullani az élettelenségbe. De ami egyszer életre kelt, nem attól élő-e, hogy önálló akarata van? Oláh Péter novellájában Süsü félreteszi a szeretni való zöld óriás szerepét, és éjjelente valódi szörnyeteggé változik. [Wágner Eszter]
Oláh Péter: Plüss
Süsü leesik a könyvespolcról. Megijedek. Megbántam, hogy nem selejteztem ki. Anyukám azt mondta, nem ismer rám, hogy már nem ugyanaz vagyok, ha ki akarom dobni. Nem volt kedvem vitatkozni, úgysem értene meg, inkább a polcon hagytam. Tátott szájjal néz a szőnyegen. Tudom, hogy arról beszél, ma éjjel is megesz.
A kertek alján fog jönni, éjfél után. Messziről hallani lehet a szürcsögését. Első hallásra vonatdübörgéshez hasonlít, másodjára porszívóhoz, de harmadjára jól lehet hallani, ahogy a kerítést szippantja fel, és aki figyelmes, még láthatja is, hogy a szája szélén lóg egy-két drót, akár a cérnametélt. Nincsenek fogai, nem tudja jól megrágni a házakat, a szívó hatás miatt péppé válik szájában a tégla, a cserép és a vakolat, ha megkérdeznénk az ízéről, sós pálcikáról beszélne.
A kutyákat nem szereti. Ennek az az oka, hogy nem tudja eléggé pépes formában felszívni őket, ilyenkor van, hogy több napig megfekszik a gyomrát. Másnap rosszul érzi magát, ugató hangot hall, és karmolászást érez a hasfalán. A füvet nagyon szereti, ezért nagyon nehezen tudja körbeszívni a háziállatokat, de van olyan, hogy sikerül. A kutyák reggel azt veszik észre, hogy egy szigeten állnak, talpuk alatt megmaradt a zöld gyep, de ha máshova lépnek, kopár fekete földet érint a lábuk.
A villanypóznák nem jelentenek problémát. Előfordul, hogy tetszik neki, ahogy ragyog, fénylik a sötétzöld bőre, de legtöbb esetben utálja, mert őt ne lássák. Ne foglalkozzanak vele, neki nem lesz bűntudata, nem fog nappal szorongani, csak elaludni szeretne, mint aki jóllakott, mint akinek nincs dolga a világon.
Elér a kertünkig, az ablakból figyelem, hogy a diófát a szájába veszi, és lassan csócsálja. A levelek savanyúak, a kéreg édes, a gyökerektől feketévé válik a szája. A kisházunkat fogyasztja el, látom a kapálógépet, nem esik darabjaira, csak lecsúszik a torkán. A hintával nem foglalkozik, a ház jobban érdekli. Fel sem tűnik, hogy a hold is egy örlőfog, mert csak arra koncentrálok, hogyan fogom kicsinálni ezt az állatot.
A ház kettészakadt, én a házban vagyok, még van felettem plafon. Belelátok a szájába, a dombok ősziek, a szájüreg falai, a nyelv még nem mozog. Látni lehet, hogy a házak kéménye füstölög, és apró emberek futkosnak. Rám nyújtja a nyelvét, egy hatalmas tengercseppbe ragadok. Lenyel. Borzongok a nyálkától, ami rám tapadt, de pár perc, és lepereg rólam. Furcsa volt, mert mellettem van a kapálógép, mintha segíteni akarna nekem, de nem hiszem, inkább csak véletlen.
Félek, nem tudom beindítani a motort, de szerencsére könnyen berántom, majdnem minden úgy működik, mintha a való életben lennék, és nem egy vadállat gyomrában. A kapálógép kései jól forognak, bízom abban, hogy ha elég mélyre ás, akkor kijutok innen. Nem tudom, miért, de úgy gondolom, hogy az égre is fel kell másznom, hogy egy kört írjak le, és mint egy zsákból, kivágjam magam, így minden visszakerülne az igazi helyére, és a kutyák sem magányosan nyüszítenének. De nem. Hiába futottam, nem jutok közelebb az éghez. El fogok késni. Muszáj odaérnem. Olyan érzés, mint az iskolában hagyni a tornazsákod, már elindultál haza, de mikor visszafutsz érte, előtted zárják be az iskolát. Te meg szomorúan mész haza, hogy volt lehetőséged nem otthagyni a tornazsákod, de most már cseszheted.
Nem tettem vissza a polcra, mert túl nehéz a hasa. Nem tud megülni sehol. A szőnyegen pislog, és kuncog, de csak addig, amíg nem vágom ki a kukába. Még hangosabban röhög, mert tudja, ezen a szőnyegen fog megrohadni.
