Ochtinszky Judit
Szalag
Megszólalt a telefon. Az éles hang apró darabokra szaggatta azt a selymes, barna csendet, amivel Hédi beburkolta magát az elmúlt napokban. A csendmorzsák ott hevertek tehetetlenül a parkettán. Felszedegetett néhányat, zsebébe tette, majd felvette a kagylót. Az ismeretlen, hadaró hangot a vonal másik végén nem értette. A szavak összemosódtak, mint festők palettáján a színek. Azt hitte, a hívás téves, és majdnem letette, de a hang sürgette.
- Hogy mit akar? – kérdezte zavartan. Valamit kérdez tőle ez az ember - gondolta - mintha valamibe bele kéne egyeznie, de nem érti mibe.
A csendmorzsák mintha elbújtak volna, sehol sem látta őket. Becsúsztak talán a parketta réseibe? Mamzi dühös lesz – gondolta, és mintha hallotta is volna.
- Az istenit, ne szórj már mindent szét! Hogy lehetsz ilyen idióta!
A gyomrából induló szorítás lassan kezdett szétáradni a testében. A szorítás, ami egyszerre ismerős, és egyszerre idegen, a homlokáig kúszott a bőre alatt.
- Cserébe egy ingyenes sírgondozást ajánlunk fel, amit bármikor beválthat - hadarta tovább a hang a telefonban.
- Sírgondozást? – hirtelen pontosan értette a szót, mintha a palettára egy élénk narancssárga pöttyöt ejtettek volna.
A hang a vezeték másik végén újra magyarázni kezdte lassabban és hangosabban – közben a társának mutogatta, hogy a nő fullbolond, meg hogy mindjárt leteszi, és mehetnek ki egy cigire – hogy a koszorúkkal együtt sajnos az új temetőszolga, aki nagyon új még, és ezért tulajdonképpen megbocsájtható a hiba, miszerint ugye, ahogy már mondta az előbb: kidobta a szalagot is. Nem szedte le a koszorúról. De persze levonást kap majd a fizetéséből, mert náluk igazán figyelnek arra, hogy rend legyen. Így nem tudják elküldeni a gyászszalagot, de vállalnak cserébe egy sírgondozást, ha a hölgynek így megfelelne…
Leguggolt, és a keskeny közöket kezdte vizsgálni, de nem talált semmit. Eltűntek a csenddarabok. Felemelte az egyik parkettalapot. Régóta kijárt a helyéről. Apjával évekig ez alá rejtették az egymásnak írt leveleket, apró ajándékokat. Az egész hatéves korában kezdődött, amikor Mamzi nem engedte, hogy megünnepeljék a születésnapját, mert előző héten mosogatás közben leejtette a nagyi régi kávéscsészéjét. Nem tört el, csak megrepedt, de az anyja nem bocsájtotta meg.
Hédi szülinapján Papi a parketta alá rejtett egy szál lelapított ibolyát és az első levelet. Amit aztán jó pár követett még a kislány 14 éves koráig. Papi haláláig. A kis virág édes illatát még sokáig őrizte a parkettaüreg. Mamzi sose tudta meg titkukat. Sohasem tudta meg, hogyan tervezték leveleikben évekig Hédi továbbtanulását egy másik városban.
Most nem volt alatta semmi. Már rég nem volt alatta semmi.
- Hová dobják a koszorúkat? – kérdezte a temetőszolgát. Meglepődött saját határozottságán.
Mamzi szerint röhejesen szerencsétlen volt ahhoz, hogy az emberek komolyan vegyék bármivel kapcsolatban is. Ezért eddigi életében minden hivatalos, vagy nem hivatalos ügyet az anyja intézett helyette, egészen a két héttel ezelőtti hirtelen haláláig.
Amikor rosszul lett, a mentőt is Mamzi hívta ki.
- Még valami baromságot mondanál, és rossz helyre mennek, én meg itt fordulhatok fel miattad! – és kapkodva szedte az egyre fogyatkozó levegőt.
A hordágyról még utasította őt, hogy ha úgy alakul, akkor az íróasztal bal felső fiókjában van egy füzet, amiben pontosan leírta, hogy mit hol kell intézni, és mit, hogy kell csinálni. A temetkezési vállalkozó telefonszáma, a legfontosabb. Csak azt kell felhívnia, és ott, már mindent tudnak majd.
Mielőtt betették a mentőautóba még ránézett lányára azzal a megvető, és undorodó arckifejezéssel, amivel 39 éve, és a mentősökhöz fordult.
- Ha nem jövök haza, nézzenek már rá a lányomra néha, mert nem tudom mit fog csinálni ez a nyomorult nélkülem.
A mentősök tekintete egy pillanatra megállt rajta, ő igyekezett olyan képet vágni, mintha minden rendben lenne, hátha elhiszik neki, hogy nem olyan, amilyennek az anyja mondja. Az anyja anélkül csusszant be a mentőautóba, hogy elköszönt volna tőle, és tényleg nem ment haza többet.
Hédi a fiókban megtalálta a füzetet, benne pontokba szedve sorolta fel az anyja, amit a temetéssel kapcsolatban intézni kell. A temetkezési vállalkozó telefonszáma felül, az első lapon jókora betűkkel, mellé írva: Ezt hívd fel először! és öt felkiáltójel. Mindez Mamzi cirkalmas, kusza betűivel.
Felhívta a számot. Tényleg mindent tudtak. Semmit nem kellett csinálnia. Azért minden mást is leírt a füzetbe, hogy Hédi ellenőrizhesse minden úgy történik-e ahogy ő akarta. A szertartás, a pap, a búcsúbeszéd pontos szövege, F-900-as nyolcszögkoporsó nyárfából fehér kárpittal, Nagyi és Tamáska melletti sírhely, állókoszorú fehér kálákkal, és a gyászszalag, pontos szövegezéssel együtt: „Életem végéig emlékezni fogok drága Édesanyámra. Egyetlen lánya: Hedvig”
Minden flottul ment. Egy hete temette el az anyját, az ő anyja és Tamáska mellé. Papinak Mamzi szerint itt már nem volt hely. Ő a temető déli részén kapott végső nyughelyet.
Egy dolog volt hátra az anyja listájából. A szalag. Amit, miután a koszorúk elszáradnak, a temetőből visszaküldenek majd és neki el kell tennie a halálozási albumba. Ott van a Nagyié, Nagypapáé, Papié, Tamáskáé, és most oda kell kerülnie Mamziénak is. Tegnap elővette az albumot, egy üres hely van még benne Mamzién kívül. Egy. Az övé.
- Az északi kapunál van egy lerakóhely. Oda gyűjtjük az elszáradt koszorúkat. – válaszolta csodálkozva a temetőszolga. - Onnan viszik el minden hétfő reggel.
- Odamegyek, és megkeresem.
- Akkor nem kell a sírgondozás? – Ezt Hédi már nem hallotta. Felöltözött és elindult a temetőbe.
Állt a száradt koszorúhalom előtt, és várta, hogy az emberek távolabb kerüljenek. Amikor végre épp nem ment arra senki, közelebb merészkedett a halomhoz. Itt kell lennie annak a szalagnak valahol – gondolta – muszáj hazavinnie. Szemével pásztázta a fonnyadt virágokkal tarkított száradt koszorúhalmot, hátha nincs olyan mélyen. De nem látott semmit, egyik koszorún sem. Mind csupasz és kókadt volt. Megannyi szemétre dobott fonnyadt, magányos csontváz. Először nem mert hozzájuk nyúlni, valami fáradt áhítat áradt mindből. Aztán a szélén próbált megmozdítani egyet-egyet. Közéjük kukucskált, hátha pont mögötte találja meg Mamzi szalagját. De minden koszorú mögött csak egy újabb csupasz koszorút látott.
Akkor megérezte, hogy valaki áll mögötte. Megdermedt, mint mikor az anyja osont a háta mögé diktálás közben hangtalanul. Ellenőrizte, hogy tényleg azt írja -e a kartonra a betegekről, amit diktál neki. Ha hibázott, a páciensek előtt magyarázta, hogy mit kellett volna írnia.
- Maga meg mit csinál ott?
Hédi zavartan, mint aki rosszat tesz, hátrafordult. Idős úr állt mögötte kalapban, felöltőben, bottal a kezében.
- Anyám koszorúját keresem. Kidobták a szalaggal együtt.
- Na persze, ezek itt nem sokat törődnek ilyenekkel. Melyik nap dobták ki?
- Azt hiszem tegnap.
- No, akkor emerre lesz az, nézze csak – mondta az öreg, és magyarázni kezdte mi a szokás. Kedden kezdik balról jobbra pakolni az elszáradt koszorúkat, és emeletenként haladnak felfelé. Szombaton körülbelül ott tartanak, ahova hegyes botja végével bököd, arra még rájön a vasárnapi tetemes adag, és milyen szerencséje van, hogy nem kedden dobták ki, mert akkor egészen az aljáig kellene leásnia.
Hédi a mutatott részhez ment és próbálta óvatosan, puhán levenni és arrébb tenni a koszorúmaradványokat, mintha alvó csecsemők lennének, nehogy felriassza őket. Igazából sosem fogott még csecsemőt a kezében. Csak majdnem. Amikor a szomszéd Sárának megszületett a babája áthozta megmutatni. Mamzi nem engedte, hogy ő megfogja, mert még a leejti. Emlékszik Sára tekintetére. A szánalom és az értetlenség elegye tükröződött, amitől még jobban szégyellte magát.
- Nagyon szerethette az Édesanyját! – az öreg hangja megijesztette. Nem vette észre, hogy még mindig mögötte áll. Hátrafordult, és azon gondolkodott, hogy mit mondjon.
- Az ott nem az? – kérdezte, és botjával Hédi háta mögé mutogatott. Visszafordult, és tényleg, mélyen bent, ott fehérlett egy szalag.
- Na, mondtam én, hogy ott lesz. Most már megyek az én Klárámhoz, és elmesélem neki. Jó lány Maga kedvesem. Ritka az ilyen. Nézze csak milyen szépen kivirágoztak itt az ibolyák mára. Tegnap még egyiken sem volt virág.
Az öreg egyenes alakja távolodott. Hédi benyúlt, és letekerte a megtépázott szalagot a koszorúról. A száradt virágszárak térképet karcoltak alkarjára. A szalagot összehajtogatta, és eltette a zsebébe. Visszapakolta a koszorúkat és hazaindult.
Alkonyodott már. A buszmegálló üres volt. Közeledett egy busz nem látta hányas, de nem is érdekelte. Kivette a zsebéből a szalagot. Egyetlen, határozott mozdulattal dobta a narancssárga szemetesbe, mellé szórta a másik zsebéből a csenddarabokat is, és felszállt a buszra. A szorítás az egész testéből egyszerre illant el.
