Az Új hang rovatból Kustánczi Éva novelláját ajánljuk. A legtöbbünknek vannak olyan rokonai, unokatestvérei, akikkel évek óta nem beszélünk. Okkal, vagy ok nélkül, csak mert az élet úgy hozta. A Múlt idő című rövidpróza is ezt a témát bontja ki. Megdöbbentő belegondolni, mennyire el tudunk távolodni mind gondolkodásban, mind élethelyzetben azoktól, akikkel gyakorlatilag egy tőről érkeztünk. Ismerjük-e még évtizedek távlatából azt, akivel gyerekként egy ágyban aludtunk? És tartozunk-e szeretettel az emlékeknek? [Wágner Eszter]

 

 

Kustánczi Éva

Múlt idő

 

Megszólalt a kapucsengő, kinéztem, egy férfi állt ott, nem ismertem.

Kimentem, a kulcs a zsebemben volt, de nem nyitottam kaput, kit keres, kérdeztem a piros lécek mögül.

Janika vagyok, mondta, rosszul öltözött férfi volt, az arca ragyás, a szája jobboldalt lefittyedt.

Milyen Janika, gondoltam, egy Janikát ismertem, akit harminc éve nem láttam, de neki angyalarca volt, nem ilyen ragyás, mint ennek, ezt a férfit nem ismertem, talán a kék szeme hasonlított, de ki emlékszik harminc év után, hogy milyen volt az a kék, hát Janika, az unokatestvéred, mondta.

Elbizonytalanodtam, mert honnan is tudhatná egy idegen, hogy volt nekem harminc éve egy unokatestvérem, Janika, akivel együtt nőttem fel, de én ezt a férfit nem ismertem.

Hát, gyere be, mondtam, mögöttem jött, éreztem a szagát, sántított is, gondoltam, ha átverés, könnyen elbánok vele, a személyi igazolványát mégsem kérhettem el, bár eszembe jutott, de szégyelltem.

Ülj le, mi van veled, mondtam, rég nem láttalak, a konyhában ültettem le, majd kitisztíttatom a széket, kérsz valamit, kérdeztem.

Egy pohár vizet, ha lehet, rég nem láttalak, igen, tényleg, mikor is, kérdeztem, ez keresztkérdés volt, hát eljöttél az esküvőmre, mondta. Igen, elmentem, bár nem hívott meg, de én csak azért is, ott ültem a templomban, ahol mindkettőnket kereszteltek, akkor már rég nem ismertem őt, mert feladta a szakmáját, hogy smasszernek álljon, mert az jobban fizet.

Tudod, akkor bicsaklott ki az életem, mikor szülői nyomásra börtönőrnek álltam, talán tudom, gondoltam, de harminc év után ugyan mit érdekel ez engem, van saját életem, nem ilyen rossz szagú, lefittyedt szájú, mint ezé a férfié, akit nem is ismertem.

Nem kerteltem, hallom, elhagytad a családod, igen, kölcsönöket vettem fel, nem fizettem vissza, vidékre, egy tanyára szöktem, nem mertem hazamenni, féltem, hogy megölnek. Alkalmi munkákból éltem, agyvérzést kaptam negyvenévesen, hát akkor ezért fittyed a szád, de mi közöm nekem ehhez.

Pénz kell, kérdeztem, ennyi van itthon, tessék, tedd el, köszönöm, mondta, minek adtam neki, mikor nem is ismertem ezt az embert.

Emlékszel, évekig egy ágyban aludtunk, mondta, és egy pillanatra megcsillant a kék szeme, mintha tényleg Janika lenne, de nem engedtem neki, mit akarsz, kérdeztem, csak néhány napra szállást, míg találok valamit, itt nincs hely, mondtam, férjem van, két gyerekem, meg egy terepjáró, és a kutya is ugat rád, de ezt nem mondtam. Elképzeltem, hogy beköltöztetem a lakásba, napokig kerülgetjük, kellemetlen az egész szituáció, a férjem megharagszik rám, aztán Janika, vagy ki tudja, ki ez, hiszen nem is ismertem ezt a férfit, egy éjjel szépen elvágja a torkunkat, na, ezt azért mégsem. Féltem tőle.

Apád meghalt, tudod, kérdeztem mégis, de anyád még él, és vár téged haza, van egy házad is, nem tudtam, mondta, sosem kaptam tőlük ölelést. Erre azért én is emlékeztem, megsajnáltam, de a szánalmammal nem tudtam mit kezdeni, kikísérlek, mondtam.

Néztem utána, ahogy elsántikál, keserűség gyűlt a torkomban, hogy elszalasztottam valamit, hogy meg kellett volna ölelnem Janikát, vagy legalább ezt a férfit, akit nem is ismertem.

 


Ha tetszett, olvasd el a szerző másik novelláját is az Új hang rovatban:

https://www.szofa.eu/iras.php?id=189