Kustánczi Éva

 

Külső kényszer


Ha jobban belegondolok, nem volt rá nyomósabb okom. Tegnap mégis embert öltem.
Az utóbbi két hónapban gyakran láttam a csavargót a környéken. Fent az erdőszélen vert sátrat, a sziklák tövében. Bogyókat gyűjtögetett, meg száraz ágakat, de leginkább csak a sátor előtt ücsörgött naphosszat, sárga esőkabátban görnyedve a tűz előtt, és olvasott. Vagy bámulta a hegyháton vonuló jávorszarvasokat.
Különösebben nem zavart, bár nem értettem, mit keres itt. Látszott, hogy városi ember. Egyszer fel is mentem a táborhelyére, de éppen kódorgott valahol. Átkutattam a sátrat, nem volt benne semmi, csak egy lyukas, kinyúlt pulóver, néhány könyv, gyufa, koszos fémlábos, egy szakadt hálózsák. Egy fehér pólóba csavarva két kés, egy kisebb, meg egy nagyobb, az ujjamon kipróbáltam az élét, viszonylag rendben volt. Mindent visszatettem a helyére.
Néhány napja valaki megbolygatta a szénaboglyát, nem volt nagy a kár, annyiban is hagyhattam volna.
Tegnap délelőtt aztán felballagtam a táborhelyre. A sátor előtt ült, a lábosban teát kotyvasztott. Mellette a fűben egy szarvastehén teteme hevert. Meglepődtem, nem néztem ki belőle, hogy késsel elejt egy jávorszarvast, de úgy nézett ki, hogy igen, éppen egy darab szénné égett húst evett, rám nézett, a hellózásba beleböfögve azt mondta, foglalj helyet. Leültem.
Honnan jöttél, kérdeztem, a városból, felelte. Meghalt az apám.
Mivel foglalkozol. Író vagyok, mondta.
Neki ezek szerint van választása. Azaz persze csak lehetett volna, hiszen hogyan is mehetett ki a fejemből, hogy tegnap megöltem.
Az én apám is meghalt, de nekem nincs más választásom, csak ez a tanya. Nem mondhatnám, hogy különösebben feldühített, inkább csak billegtettem az ujjaimon a tűz mellé dobott kését, játszottam vele, egyensúlyoztam a tenyeremen, a súlyát méricskéltem.
Lehet, hogy még sokáig maradok, mondta. Az meglehet, feleltem, és megmarkoltam a kés nyelét.
Szisszenve távozott a gégéjéből a levegő. A torkához kapott, az ujjai között vérbuborékok pattantak. Azt hiszem, ebben a pillanatban nem gondolt a halott apjára, sem a meleg városi otthonára, sem az elejtett jávorszarvasra, amelynek egy félig rágott darabja kifordult a száján. Csak a döbbent kérdést láttam a szemében, hogy miért csináltad ezt, öreg.
Bocsánatkérően széttártam a két karom, vállat vontam, a bal kezemben még szorítottam a kést, láttam, hogy a pengére néhány elmetszett fekete szakállszőr tapadt, hidd el, hogy semmi személyes, mormogtam.
Végül ott maradt, mozdulatlanul ülve, a feje a mellére csuklott, a véres, sárga esőkabátjára.
A sziklák mellé ástam el. A sátrat, a könyveket meg a késeket megtartottam. A jávorszarvashúst is a tanyára vittem, elvégre ennem nekem is kell. A borjút megkerestem, és lelőttem. Az anyja nélkül nem volt semmi esélye.
Azért volt egy kis hiányérzetem. Utólag már sajnálom, hogy elsiettem a dolgot, nem tudom, olyan ritkán téved erre valaki, még beszélgethettünk volna. De most már mindegy, kár ezen rágódni. A természet rendje helyreállt.

 

 

Múlt idő

 

Megszólalt a kapucsengő, kinéztem, egy férfi állt ott, nem ismertem.
Kimentem, a kulcs a zsebemben volt, de nem nyitottam kaput, kit keres, kérdeztem a piros lécek mögül.
Janika vagyok, mondta, rosszul öltözött férfi volt, az arca ragyás, a szája jobboldalt lefittyedt.
Milyen Janika, gondoltam, egy Janikát ismertem, akit harminc éve nem láttam, de neki angyalarca volt, nem ilyen ragyás, mint ennek, ezt a férfit nem ismertem, talán a kék szeme hasonlított, de ki emlékszik harminc év után, hogy milyen volt az a kék, hát Janika, az unokatestvéred, mondta.
Elbizonytalanodtam, mert honnan is tudhatná egy idegen, hogy volt nekem harminc éve egy unokatestvérem, Janika, akivel együtt nőttem fel, de én ezt a férfit nem ismertem.
Hát, gyere be, mondtam, mögöttem jött, éreztem a szagát, sántított is, gondoltam, ha átverés, könnyen elbánok vele, a személyi igazolványát mégsem kérhettem el, bár eszembe jutott, de szégyelltem.
Ülj le, mi van veled, mondtam, rég nem láttalak, a konyhában ültettem le, majd kitisztíttatom a széket, kérsz valamit, kérdeztem.
Egy pohár vizet, ha lehet, rég nem láttalak, igen, tényleg, mikor is, kérdeztem, ez keresztkérdés volt, hát eljöttél az esküvőmre, mondta. Igen, elmentem, bár nem hívott meg, de én csak azért is, ott ültem a templomban, ahol mindkettőnket kereszteltek, akkor már rég nem ismertem őt, mert feladta a szakmáját, hogy smasszernek álljon, mert az jobban fizet.
Tudod, akkor bicsaklott ki az életem, mikor szülői nyomásra börtönőrnek álltam, talán tudom, gondoltam, de harminc év után ugyan mit érdekel ez engem, van saját életem, nem ilyen rossz szagú, lefittyedt szájú, mint ezé a férfié, akit nem is ismertem.
Nem kerteltem, hallom, elhagytad a családod, igen, kölcsönöket vettem fel, nem fizettem vissza, vidékre, egy tanyára szöktem, nem mertem hazamenni, féltem, hogy megölnek. Alkalmi munkákból éltem, agyvérzést kaptam negyvenévesen, hát akkor ezért fittyed a szád, de mi közöm nekem ehhez.
Pénz kell, kérdeztem, ennyi van itthon, tessék, tedd el, köszönöm, mondta, minek adtam neki, mikor nem is ismertem ezt az embert.
Emlékszel, évekig egy ágyban aludtunk, mondta, és egy pillanatra megcsillant a kék szeme, mintha tényleg Janika lenne, de nem engedtem neki, mit akarsz, kérdeztem, csak néhány napra szállást, míg találok valamit, itt nincs hely, mondtam, férjem van, két gyerekem, meg egy terepjáró, és a kutya is ugat rád, de ezt nem mondtam. Elképzeltem, hogy beköltöztetem a lakásba, napokig kerülgetjük, kellemetlen az egész szituáció, a férjem megharagszik rám, aztán Janika, vagy ki tudja, ki ez, hiszen nem is ismertem ezt a férfit, egy éjjel szépen elvágja a torkunkat, na, ezt azért mégsem. Féltem tőle.
Apád meghalt, tudod, kérdeztem mégis, de anyád még él, és vár téged haza, van egy házad is, nem tudtam, mondta, sosem kaptam tőlük ölelést. Erre azért én is emlékeztem, megsajnáltam, de a szánalmammal nem tudtam mit kezdeni, kikísérlek, mondtam.
Néztem utána, ahogy elsántikál, keserűség gyűlt a torkomban, hogy elszalasztottam valamit, hogy meg kellett volna ölelnem Janikát, vagy legalább ezt a férfit, akit nem is ismertem.