Hurubás Anna

Valami más

 

Lassan ébredezett a kert azon a szép tavaszi napon: az azúrkék égen egy-két kósza felhőpamacs árválkodott. A nap fényes, meleg sugarai csiklandozták az arcomat. Időnként egy meleg fuvallat szaladt át a kerten, megborzolva a leveleket, megrezegtetve a fűszálakat, messzebb fújva a virágok illatát. Itt fent egész kellemes helyem van – gondoltam –, az egész kertre rálátok: látom a barackfát, a piros tulipánokat, a levendulabokrot… sőt még a nagy, fehér családi házat és a kertkaput is, tehát nem panaszkodhatok.

Egy fiú lépett ki a házból. Őt minden nap láttam. Fáradt, fényesen kék szemével végignézett a kerten, majd elindult a kapu felé. Ezért nagyon kedveltem: nem csak nézett, hanem látott. Észrevette, ami körülötte van, a természetet, minket. A házban lakott egy férfi, aki folyton a karóráját figyelte és kapkodva tette a kulcsot a zárba. De a fiú nem ilyen volt. Mielőtt kirohant volna a mozgalmas, felgyorsult világba, megállt a kertben. A kapu felé sétálva gondterheltségtől feszes arcizmai ellazultak, majd elmosolyodott: megérezte a kertet belengő orgonaillatot. A többiekre néztem, és büszkén kihúztuk magunkat – már amennyire egy virág teheti.

Lassú mozdulatokkal nyitotta ki a kaput, mintha így húzhatná az időt. Hallgattam, ahogy távolodó lépteinek zaja elhal, a környék elcsendesedett. Percek teltek el, megjelent a fiú apja. Mi csak órás férfinak hívtuk, mert akárhányszor megjelent, mindig a bal karján lévő, ezüstös színű óra számlapját vizslatta. Fekete öltönyt és sötétkék nyakkendőt viselt, kemény tekintete megtörhetetlennek látszott. A kertajtó nagy lendülettel becsapódott, majd felzúgott az autó motorja, és a férfi a gázra taposva zajosan elhajtott. Furcsák az emberek. Annyi idejük van hosszú életük során, de legtöbbjük így is mindig rohan, mintha kergetné őket valami, s kulcsuk vagy szemüvegük mellett – melyek a nagy sietségben kicsúsznak zsebeikből – néha önmagukat is elhagyják.

Az autó berregése hosszú ideig visszhangzott a fejemben. Ezután sokáig csend volt, csak a levelek halk zörgése hallatszott, mikor a szellő lágyan végigsuhant a fákon és bokrokon. Egy kis időre kinyílt az ablak, megcsillant rajta a napfény. Egy kéz visszacsukta. Ahogy telt az idő, izgalom telepedett a kertre. Mindnyájan a kedves, meleg tekintetű hölgyet vártuk, aki délutánonként gondozott minket. Hosszú órák teltek el, mire végre nyílt az ajtó. Először egy kislány szaladt ki, akinek szőke haja rózsaszín hajgumival két copfba volt fogva, s őt követte az, akire vártunk. A kedves asszony úgy nézett végig rajtunk, mint a fia tette. A kerti csaphoz lépett, és vizet engedett a zöld öntözőkannába. Lánya felhőtlen boldogsággal futkározott, amilyenre csak egy kisgyermek képes.

A fiú hazaérkezett. A víz csobogása elnyomta a kerti ajtó csattanását.

– Nézzétek csak, milyen szépen virágzik az orgona. Érzitek az illatát? – A kislány kacagva közeledett, hogy a legalacsonyabb ágon nyíló virágokba nyomja az orrát, a fiú pedig némán beleszagolt a levegőbe. Az anya elzárta a csapot, és a hideg vízzel teli kannával a rózsabokorhoz sétált.

– Majd levágunk egy kisebb ágat, és beletesszük a fehér vázába, hogy a házban is érezzük az illatát. – Izgatottan összenéztünk. Rövidke életünk során mindannyian arra vágytunk, hogy belekerüljünk a fehér vázába, vagy elajándékozzanak, mert az az öröm, ami ilyenkor megjelenik az ember arcán – még ha csak egy röpke pillanatig is tart – csodálatos.

Az anya a kertet szemlélte a locsolókannával a kezében.

– Tudod, fiam, ha lehetnék valami más, mint ami vagyok, én ez a kert lennék. – Utolsó szavai összemosódtak az imént megnyitott csapból folyó víz zubogásával. – És te?

A fiú egy percre elgondolkodott, előbb az anyjára pillantott, majd ránk mutatott.

– Kitűnő választás – mosolyodott el az asszony.

A nap úgy folytatódott, mint a többi: miután az anya meglocsolt mindannyiunkat, még egy kicsit tett-vett, levágta azt a virágot, melyet lánya nemrég megszagolt, s visszamentek a házba. Egyszóval ez is csak egy átlagos napnak bizonyult.

Kis idő elteltével a fiú újra megjelent. Általában csapzott szőke tincseit megfésülte. Felénk indult, s mikor ideért, felnézett… egyenesen rám, s a kezében tartott kerti ollóval óvatosan levágott. Zsebéből egy vékony, lila szalagot húzott elő, és gondos mozdulatokkal átkötötte a száramat. Aha! Szóval ajándék leszek.

Kiléptem – pontosabban a fiú kilépett a kapun, s figyelmesen, minden részletet befogadva fürkésztem a kerten kívüli világot: a forgalmas utcasarkon álló öreg cseresznyefát, a járdán bicikliző piros sapkás kisfiút, a busz élénkkék színét…

A fiú lelassította lépteit, majd megállt. Keze, amelyben tartott, megremegett, s egy pillanattal később rá is jöttem, hogy mi váltotta ki ezt a reakciót. Vagyis inkább ki. A lány, aki megállt vele szemben, sötétzöld ruhát viselt, ami remekül illett ugyanilyen színű szeméhez. Kezén vékony karkötőt birizgált, és félénken mosolygott. Amikor a fiú átnyújtott neki, ujjaik összeértek, és a lány kecses, fehér kezébe kerültem.

Amíg beszélgettek, a kerten kívüli világot szemléltem. Érdekes kérdés ütötte meg a fülemet.

– … és ha lehetnél bármi, mi lennél a legszívesebben?

A kérdést hallva a lány lassan felemelte a fejét az égre, ahol fehér bárányfelhők fodrozódtak.

– Felhő.

A válasz egyszerű volt, és nem kapcsolódott hozzá magyarázat. Szerintem a lány kíváncsi volt, vajon érdekli-e a fiút, de egy ideig csak gondolataikba merülve, csendben ültek egymás mellett, és az égen úszó felhőket figyelték.

Azt hiszem, értettem a választ, habár csak egy virág vagyok.

– Na és… miért? – kérdezte a fiú.

A lány elmosolyodott és egy, az arcába lógó szőke tincset a füle mögé simított.

– Tudod – kezdte –, részben, mert olyan szabadok. Csak gondtalanul úsznak az égen, miközben alakjuk folyton változik. Felnézek rájuk, és egy pillanatra én is olyan könnyűnek és szabadnak érzem magam. Gyönyörűek, mikor a lemenő nap sugarai rózsaszínre festik őket, s távol vannak a világ zajától. Békében, nyugalomban és csendben. – A lány elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta: – De ugyanakkor nem szeretnék ennyire távol lenni mindentől, nem szeretnék egyedül lenni a magaslatban, így mikor eljönne az ideje, boldogan hullanék le eső formájában, éltetve a természetet, a fákat, a virágokat… – Rám pillantott. A beálló csendben a fiú egy pillanatra megemelte kezét, de meggondolta magát. Ezt csak én láthattam.

Elgondolkoztam: én mi lennék a legszívesebben? Merengésemet félbeszakította, hogy mindketten felálltak a padról, és visszafelé kezdtek el sétálni. Tehát hazamegyünk. S minthogy olyan dolgokról beszélgettek, ami nem kötötte le az érdeklődésemet, a kertre gondoltam, és arra, hogy mennyire jó helyem volt a fán.

Eszembe jutott az anya, aki olyan gondosan figyelt ránk. Nem is csak azért hívtuk anyának, mert a fiú és a kislány anyukája volt, hanem mert a miénk is. Hisz olyan nagy szeretettel foglalkozik kertjével, mintha a gyermeke lenne. Az első mondat, ami mindig elhagyta a kapun belépő vendégek száját ez volt: Milyen gyönyörű kert! És igazat mondtak.

Felnéztem a fiúra, akit ezentúl nem fogok minden nap látni, s észrevettem, hogy valamihez bátorságot gyűjt... majd megfogta a lány kezét.

Azóta a gyönyörű nap óta már lassan egy hét telt el, amit egy átlátszó üvegvázában töltöttem. Minden nap friss vizet kaptam, és a lila szalagot is rajtam hagyták.

Sok időm volt gondolkodni a fiú kérdésén, és arra jutottam, hogy nem szeretnék más lenni, mint önmagam: a szalaggal átkötött, lila orgona.