Hegyi Zoltán Imre
Ballada a bűnevésről
Megérintettem a vállát, mert megérintett,
ahogy mesélte, mennyire elviselhetetlenül
bunkók voltak egész nap a megrendelők vele.
Lófasz borravaló, meg az eső is egyre jobban,
és még tizenegyig mi minden történhet,
pedig az előrejelzés szerint, és egyáltalán
nem is érti, hogy mit keres itt –
megérintett. Mert tényleg van olyan nap,
amikor túlfeszít, ami penget, ráz a hideg,
ami belülről jön, hogy ebben a világnak
nevezett kényszer-gyógykezelésben
kapott lecke számon kérhetetlen és mégis előre
megkaptad rá az érdemtelen jegyet.
Mondani a szokásos kétség markolta
vigasztalást, lesz ez még így se… Helyette
érintkeztünk, mert ismerős a kiszolgáló
kiszolgáltatottsága, a szolga szomorú dolga
a méltatlanok szolgálatában, és az érintő
mentén a részvét részvételt szült:
amikor zöldre váltott és egymás mellől
eltérített a két szabott irány, addig
néztem utána, amíg bele nem vertem magam
a valóság elém penderülő vasoszlopába –
fémzátonyra futottam a töküres térkő-tengeren,
a kiürülő félben bóbiskoló Keleti pályaudvar előtt.
Magához vont az ütközés.
És letettem a nem az én terhem, amit
érintés érintődése és részvét szülte részvétel
vetetett át.
Pontosabban belebokszoltam a világ arcába,
olyan méreggel, amiről nem is tudtam, hogy hordozom –
behúztam egyet a valóságnak.
Szóval ez a folyamata, amikor
nem cipeled éveken át a beléd ékelt terhet,
hanem befizeted a világegyetem fájdalomból ácsolt
kormányablakán át.
Eszembe jut az arca. Ahogy felsegített.
Tudod mit? Mindent egybevetve
megérte a deal.
