Én a szerző pártján vagyok.

 

Beszélgető partnerünk Nádasi Krisz író, szerkesztő, mentor, rovatvezető, a Krisz Nadasi writes blog szerzője.

A Szófa nevében Wágner Eszter kérdez.

 

 

Mesélj az íróiskoládról! Milyen tapasztalataid vannak a nem konvencionális felnőttoktatással kapcsolatban?

 

Szeretem klubnak nevezni azokat a tevékenységeket, amelyeket mások iskola jellegű keretben valósítanak meg. Ugyanis bár az írást lehet tanulni, lehet benne fejlődni, mégsem ugyanaz a kategória, mint a tényekkel dolgozó kémia vagy akár a történelem. Nem szeretem, ha a kreatív írás kapcsán szabályokról beszélünk, mert szabályok szerintem nincsenek. Még a nyelvben sem feltétlenül. Kérdezz csak meg bármely nyelvészt, azt fogja mondani, a beszélt nyelv a nyelv, és ha az emberek egy szót mondanak, az bizony létezik.

Szóval én inkább beszélgetni szeretek az írásról, beadom ezekbe a foglalkozásokba azokat a tudásanyagokat, melyeket beszereztem, magamévá tettem, elemeztem és vizsgáltam. Engem az érdekel, mitől lesz egy könyv sikeres, hogy mások milyen igazságokra bukkantak ezzel kapcsolatban. Milyennek kell lennie ehhez az első jelenetnek, az utolsónak, és az összesnek, ami közte van. Szeretek kérdezni. Szeretek felvetni aranyszabályokat. Tényleg nem kell prológus és jellemfejlődés? Mi egy történet elmeséléséhez az ideális nézőpont? Keressünk szinonimát ebben a mondatban arra a szóra, hogy szép… vagy inkább fogalmazzunk helyette egy teljesen új mondatot. Szóval nem akarom megmondani a végső igazságot, azt szeretem, ha aki hozzám jön, az nálam a saját hangját találja meg.

A történetek finomításában az élettapasztalat is segít. Mármint az ügyfeleimé! Csodás, hogy jönnek hozzám minden korosztályból, a legfiatalabb kis ügyfelem nyolcéves volt, a legidősebb nyolcvannégy, és mindnyájan tanulunk egymástól. Mert a felnőtt nő meg tudja osztani a saját tapasztalatait, érzéseit az anyaságról a tinilánnyal, az autista gyermeket nevelő szülő segít az autizmus spektrumzavaros elítéltről író társának. Van, aki azt tudja elmondani, hivatalosan hogyan zajlik egy kihallgatás, más pedig azt, hogyan néz ki egy nyílt törés, vagy hogyan kell kikötni egy yachtot. Tanulunk egymás stílusából, egymás írói szeméből is: hogy ki mit vesz észre a körülöttünk lévő világból. Ennek megfelelően az írói klubjaimba nyitott emberek érkeznek, mindegy, hogy novella- vagy regényírásról van szó, és számomra még mindig hihetetlen, hogy ezekben a csapatokban valódi barátságok alakulnak. A háromnapos alapozó tanfolyamaim mindegyike után alakult a résztvevőkből egy laza baráti közösség, az írók továbbra is találkoznak online vagy személyesen, olvassák egymás műveit. Azt mondják, a foglalkozásaim valódi motivációt adnak az írásra, a folytatásra, a fejlődésre.

 

Mi vitt rá, hogy a hagyományos kiadói struktúrán kívül is utat keress a szerzők számára?

 

Mindenki magából indul ki. Én is. Sok-sok évvel ezelőtt megjelent egy könyvem, egy krimi, és nagyot csalódtam, erről publikusan nem is szeretnék többet mondani, csak annyit, hogy a regényírástól elvette a kedvemet, jó ideig csak szakmai cikkeket írtam. De az írhatnék bugyogott bennem, és végül ezt egy angol nyelvű regénybe öntöttem. Akkor már létezett az Amazon saját kiadást lehetővé tevő platformja, utánanéztem a folyamatnak és szerkesztőt fogadtam, majd megjelentettem a regényt én magam. A sikeren felbuzdulva körülnéztem a magyar e-könyves platformokon is, és néhány telefonhívás után kiderült, hogy ők is szívesen felveszik a kínálatukba az angol nyelvű regényt. Is. Az együttműködésen felbuzdulva leporoltam a krimimet és megjelentettem magánkiadásban. Mivel én alapvetően információgyűjtő és elemző személyiség vagyok, utánajártam a hazai magánkiadásnak… és arra jöttem rá, hogy ez egy járható út. Végigmentem rajta először én, majd átsegítettem egy ügyfelet, meg még egyet… és most itt vagyok. Ahogy az angolok mondják, one thing led to an other.

 

Szerkesztőként, mentorként mit keresel egy szövegben? Mi tesz értékessé és/vagy eladhatóvá egy kortárs regényt, novelláskötetet?

 

Hű, hát erről írtam egy könyvet. Na jó, viccelek. Az érték meg az eladhatóság külön fogalmak. Szerintem értéket akkor ad egy könyv, ha kikapcsol és elgondolkodtat, ha bemutat egy icipicit más világot, felvillant egy új nézőpontot. De ennek meg kell ágyazni. Rengeteget számít a dramaturgia, a szereplők jelleme, a megfogalmazás. Az eladhatóság meg ezen túl, vagy akár ettől függetlenül a témától függ. Ez az, amit a kiadók sem tudnak megjósolni. Melyik könyv lesz sikeres? Nem tudjuk. Még azok a szoftverek is tévednek, amibe beküldhetjük a kéziratot bestseller-elemzésre. Ők is csak kb. 80%-ban pontosak. Mert rá kell tapintani a közösségben rezgő, sejtszinten azonos problémára, nem csak a meglévő adatokból dolgozni.

Erről eszembe jut az a monstrózus adatgyűjtés, amit USA-ban Törékeny család néven végeznek. 1998 óta monitoroznak mintegy 5000 gyereket, akik abban az évben születtek, elképesztően sok adatot begyűjtve róluk – az egészségükről, családi helyzetükről stb. Nos, a kutatóknak volt egy briliáns húzása: amikor a gyerekek tizenöt évesek voltak, akkor csak a kilencéves korukig szóló begyűjtött adatokat küldték el ismert kutatóknak: jósolják meg a jövőt! És az történt, hogy a legügyesebbek is csupán 20%-ban találták el a gyerekekről akkor már felvett, tizenöt éves korukra vonatkozó adatokat, hivatalosan bizonyítva ezzel, hogy az ember mint organizmus olyan bonyolult, hogy nem létezik rá megbízható előrejelzési modell.

Ugyanígy sötétben tapogatózunk szerintem a könyvekkel is. Logikus, hiszen ha a kiadók mondjuk 90%-os biztonsággal tudnák, mi lesz kasszasiker, akkor kőgazdagok lennének, a könyvárak meg zuhannának lefelé.

De túl sokat beszélek… tudok, főleg ha írásról van szó! Szóval arra a kérdésedre válaszolva, mit keresek én a kéziratokban, a hozzám forduló írókban, egyszerűen azt mondom: a tüzet. Az akarást. Mert aki akar fejlődni, az fog. Aki kifejezetten közepes íráskészséggel indul és beleteszi az energiát, az időt, az akaratot, az el fog jutni oda, ahová megy. Aki viszont nyugodtan hátradől a tehetsége biztos tudatában, és esetleg nem is ír, könnyen megreked és egyik nap arra ébred, sikeresebb lett valaki, akit ő mindig is magánál sokkal tehetségtelenebbnek tartott. Én tehát azt választottam, hogy annak segítek, azt támogatom, aki lelkes. Hisz minek tolnék egy befékezett kocsit?

 

Mit gondolsz, mennyi esélye van a független kiadású szerzőknek a mai magyar könyvpiacon?

 

Mire? Komoly a kérdésem. Ugyanis elveszett egyénekből áll a mai társadalmunk. Annyira az én van a középpontban, meg hogy az egyes egyénnek mit is kellene akarnia, hogy valójában fogalmunk sincs róla, melyek a valódi életcéljaink. A legtöbb ügyfelem megdöbben, amikor megkérdezem, miért ír, mire vágyik, mi a célja. Nem tudnak válaszolni. Vagy hangzatos kifejezéseket hallok, mondjuk hogy a könyvemet a kezemben látni. Oké, mondom, akkor nem rám van szükséged. Ha tényleg ez a célod, szaladj el egy nyomdába és nyomtasd ki a kéziratodat egy példányban. Ekkor jön a ráeszmélés, hogy nem is volt meg a cél. Vagy hamis volt. Szóval ezt tartom prioritásnak, hogy az író brutálisan őszintén beszélje meg magával, mi tenné elégedetté. Sok eladott könyv. Mennyi a sok? Ezer? Nem. Százezer. Ja, akkor angolul kell írnod. Szóval a célokhoz keressük az utat. Mert akkor például lehet, hogy a magánkiadás nem jó út, hisz egy hagyományos, neves könyvkiadó remek eladási számokat produkál, a magánkiadás többszörösét, persze, kicsi a jutalék, de hát nekik is meg kell élniük valamiből.

Én nem vagyok a magánkiadás pártján. Én a szerző pártján vagyok. Azt mondom, számoljanak. Matek. Mennyi könyvem fogy el, mi a költségem, mi a bevételem? Melyek az egyéb előnyök? Ez az egész illeszkedik a célokhoz? Ha nem, mit kalibráljunk át a terveken? Tehát nem az a kérdés, mindenki el tud-e adni mondjuk ezer könyvet, hanem hogy ezt akarja-e. Amúgy az eladási számokkal kapcsolatban is azt tudom mondani, amit az írásról: aki akarja, annak összejön, mert megtalálja a módját. Mondok egy példát: a legtöbb író ölbe tett kézzel várja, hogy meghívják egy rádióba. De miért? Sokkal hamarabb kap meghívást az, aki maga telefonál rádióknak, hogy szívesen menne műsorba.

 

Mik a nehézségei és a könnyebbségei a független kiadásnak?

 

Szép ez a szókapcsolat: független kiadás, és erről is el lehetne beszélgetni, kitől vagyunk ilyenkor függetlenek. Például a könyvesboltoktól nem, ők egyrészt elkérik az árát a boltba jutásnak, másrészt maguk döntik el, mit hová tesznek. Persze értem, hogy  kiadó-függetlenségről beszélsz, csak szeretem a szavakat. Szóval szerintem ez inkább személyiség kérdése. A magánkiadás annak áll jól, aki a munkájában és a magánéletében is szervező alkat. Aki kifejezetten szereti kézben tartani a dolgokat, kiválasztja a szerkesztőt, a borítótervezőt, lealkudja a nyomdai árat. Aki nem ilyen, aki arra vágyik, hogy mindent megszervezzenek helyette és neki csak írnia kelljen, az jobban jár, ha kiadót keres, telik, amibe telik, mert gyűlölni fogja, hogy intéznie kell, hogy marketingelnie kell. Ebben szintén fontos az őszinteség, akárcsak a céloknál. Aki egy kiadó elismerésére vágyik, az tegyen meg mindent azért, hogy megkapja! Akinek a pénz a fontosabb, és hogy hamar meglegyen a könyve, az fontolja meg a magánkiadást. Persze belesietni nem szabad. Látjuk a rengeteg magánkiadású könyvet, amely szerkesztés nélkül vált elérhetővé, az olvasók csillagozták is őket a Molyon… nos, ezeket a könyveket nem lehet meg nem történtté tenni. Érdemes tehát a megfelelő energiát áldozni a könyveinkre, hogy tíz év múltán is büszkék lehessünk rájuk.

 

Van olyan jótanács, amit írni szerető, de még nem kiadott szerzőknek üzennél?

 

Írjatok! Az írásban az írás a legjobb. Elvarázsolódni egy másik világba. A világon a legjobb az a zsigeri érzés, ami ott pezseg bennem egy új történet kialakulásakor. Amikor novellát írok, aznap, és még legalább egy napon át érzem, ahogy a frissen kreált kis univerzumom feszít belülről. A szereplőim ott vannak bennem, beszélnek és megérintik egymást. Valóban megalkottam őket. Ehhez képest a többi már csak ráadás, the icing on the cake.

Olvassatok! Én évi 100-200 könyvet elolvasok – a kéziratok mellett. Imádom őket. Ugyanazt keresem bennük, amit az írásomban: a bőrömet belülről feszítő univerzumot. És ha el kell olvasnom tíz könyvet, ami épp csak enyhe hullámot vet, ahhoz, hogy megtaláljam azt az egyet, amiről aztán hetekig áradozom, akkor elfogadom, hogy ez az ára. Minden író azt mondja, olvassunk, és minden írónak igaza van. Szókincs, kifejezések, érzelmek, leírások, párbeszédek, jellemek, sorsok, nézőpontok és vélemények… az egész világ benne van a történetekben. És nem mellesleg, a szerkesztők pontosan látják, melyik író mennyit olvas. Eszter, ugye egyetértesz?

 

 

 

Nádasi Krisz honlapja: http://www.krisznadasiwrites.hu/