Bali Anikó

Krumpliszedés

 

A kétfejű lótetvek a krumpligumókkal együtt fordultak ki a langyos földből. Ahogy ásófejjel szétcsapkodtuk őket, nyöszörgő hangon vonszoltak még néhányat vajsárga féregtestükön, aztán elhalkultak. A gazda köpött egyet, és csak annyit mondott, na, ez már tényleg a világvége. Lakli csak rám nézett, intett a fejével, hogy menjünk, folytassuk az ásást, mert a dombtetőn erős szél kerekedett.

A gazda azt mondta, ha megtelik a pince, a többit hazavihetjük anyánknak. A sorok fogytak, de a pince eleje még üres volt. Pedig jól ment minden, egy hete ástunk, a nap aranybarnára pirította homlokunkat, szépen forgott kezünk alatt a föld, porhanyós volt, mint az otthonról hozott almáspite a hátizsákunkban, a hosszú lugassorok felől az érett szőlő muskotályos illata a szájpadlásunkra tapadt estére.

Akkorra már erősen fájt a kezünk, az ásó vaskos nyele fényesre keményítette tenyerünket, de meg kellett tisztítanunk a gumókat, a föld úgy tapadt rájuk, mint érett dióra a burok, ezer apró érbe szétfutó gyökereiket végül ásóéllel vágtuk le róluk. A férgeket oldalra rugdostuk, figyeltük, ahogy a tyúkok csőrükkel marcangolják darabjaikat. A különösen nagyra nőtt, göcsörtös krumpliszemeket a vödörbe kapkodtuk, s hordtuk a présház alatti dohos pincébe estig. Fel kellett venni a kapucnis felsőt, a gazda is mondta, egy szélcsatorna van az udvar közepén, még a macskákat is elviszi néha, ha tombol. A pincelejáratnál erősen meg kellett kapaszkodnunk. Lakli elkapott, mikor megbillentem a vödörrel.

Mi is a présházban kaptunk szállást, ahol a szüretelő asszonyok, csak egy madzagra húzott barna pléd választott el bennünket tőlük. Aznap későn jöttek be a lugasok közül. Hosszasan beszéltek a lépcső alján, a szél behozta izzadságszagukat, de nem bántuk. A vezetőjüket várták, valami Pistát, aki kétnaponta feljárt hozzájuk ellenőrzésre, meg tiszta törölközőt hozott nekik szappannal. Sokáig susmorgott az asszonyokkal, a gazda is ott volt, kóstoltatta a friss mustot vele. Félálomban voltam, mikor Pista zöld UAZ-a felberregett. Hallottam, ahogy nyöszörögve kaptat hegyre a kőkereszt felé. A szél egyre süvített, csapkodta az istálló ajtót, a tehenek hangosan bőgtek, míg a gazda rájuk zárta a nagykaput, csörgött a nehéz lánc, ahogy áthúzta a vaskarikán. Veszettül tépte a szél a zsindelyt a fejünk fölött. A fal felé fordultam, mikor az asszonyok bejöttek. Lakli is átfordult a nyikorgó vaságyon, a barna pléd felé fordult. Nem tudtunk aludni. Az asszonyok vizet forraltak, mosakodni kezdtek a pislákoló lámpafény alatt, a zománcozott lavórokból locsolták magukra a vizet, a babaszappan illata befurakodott a függöny sűrű szövésébe, keresztül küzdötte magát a szálak résein, asszonyszagot hozott az orrunkba. Közben arról beszéltek, hogy a gazda felesége aznap reggel visítva szaladt ki az istállóból, mert a Riska véres tejet adott. Éjjel a falunkbeli lányokról álmodtunk. Mondta is reggel a Lakli, hogy maga előtt látta a nővérem, ahogy az utcabálon táncolt, de nem az arcát, csak a mellét, mikor a csárdást jártuk.

A szél reggelre elcsitult. Az asszonyok elindultak, kerek farukkal ringtak a hegy felé. Vastag pulóvereket húztak, fekete kendőt kötöttek fejükre. A hangjukat nem hallottuk. Erős volt a szél. Mi folytattuk a munkát, a szélcsatornában erősen meg kellett küzdenünk. A pince lassan megtelt. Délben megettük a maradék szalonnánkat meg a töredezett almáspitét a présház sarkának támaszkodva. Hallottuk, ahogy az asszonyok jajgatva szaladnak a hegyről. Mutogattak felfelé és a kezüket csapkodták, volt, aki a másik vállán sírt. A gazda hangosan káromkodott, azt a szél is felénk hozta. Együtt mentek a hegynek, a kőkereszt felé. Mire megettük a pitét, jöttek vissza, egy pokrócra fektetett asszonyt hoztak. Mikor közelebb értek, láttuk, hogy a gazda felesége az. A platós autóra fektették, a gazda a városba vitte.

A szél megint erősödött, de Lakli fel akart menni a kereszthez. Láttuk, hogy tőből kifordult, alatta meg ott volt a gazdasszony ünneplős fekete cipője. Lakli oldalra mutatott, egy színes virágcsokorra, a kereszttől balra.

Mire visszaértünk az ásókhoz, a szél is elnyugodott. Szedtük a krumplit, az asszonyok meg hordták a szőlőt a présházba. Nem nevettek, mi sem nagyon beszélgettünk Laklival, csak szedtük és hordtuk a pincébe az óriás gumókat.

Estére megjött a gazda, hozta az asszonyt is magával. Mindkét lába eltört, láttuk, hogy ölbe viszi be a házba. A fején is volt egy kötés. Megvártuk, míg kijön, mondtuk, hogy befejeztük a munkát. Maradt két vödör krumpli, de nem akartuk elvinni. Odaadta a pénzt, és küldött apáinknak egy-egy üveg óbort. Nekünk mustot öntött egy zöld ecetes flakonba.

Szedtük a holminkat, megmosakodtunk, előszedtük a bicikliket, elindultunk a hegynek fel, onnan közelebb volt a falu. Lakli ment elől. Messziről láttuk, ahogy a gazda meg az UAZ-os Pista két idegen férfival huzatja a keresztet. Mire elhagytuk a dombot, a kereszt már a helyében állt. Az erdő széléről visszanéztünk, a nap körberajzolta a dombtetőt. Hosszan integettek az asszonyok.

 

Méteres

 

Vasárnap van. Égrengető csapkodásra ébredek. A szobám fala a konyhával szomszédos. Anyám bárddal darabolja a bárányt. Ezerszer láttam, ahogy a fényes él lecsap, és egy pillanatra belemar a deszka húsába.

Apám ma ötkor kelt, frissen vágta a pár hónapos állatot, hogy legyen ideje kihűlni, mielőtt sütőbe tolják a borban úszó báránygyereket. Erre a napra nevelte, mondta, a legszebbet választotta ki a gazdaságban. Ügyvéd bátyám jön ebédre, a menyasszonyával. Hamarosan összeházasodnak. Már úton vannak Pestről, most telefonáltak, hallom anyámat a falon keresztül két csapás között.

Hiába húzom fejemre a párnát, a tollpihék között is átfurakodik az ütemes zaj. Egy nagyobb és két kisebb csapás követi egymást, mint egy népdal visszatérő motívuma. Egy időre megszűnnek a hangok, reménykedem, hogy vége. Kotyog a kávéfőző, apám húzza a hokedlit, szürcsölik a kávét. Visszahátrálok félbehagyott álmomba.

Mintha meg sem szakadt volna, folytatom Géza és István államalapító tevékenységével, a partraszállás dátumát mormolom, szorongatom az érettségi tételeimet, kéklő amőbákká folynak össze előttem a betűk, majd hirtelen nyomuk sem marad. Lever a víz, álmomban is alig tudok valamit, mi lesz így velem hétfőn? Anyám is megmondta, nem olyan jó a fejem, mint a bátyámé, de sebaj, majd megyek apámmal a gazdaságba. Húzom a tételt, izzad a tenyerem, az asztal előtt Icuka néni ül.  Figyelem, ahogy orrára tolja esztékákeretes szemüvegét, én meg dadogni kezdem a rendi országgyűlést, de mikor felnézek, anyám ül velem szemben. A Mohácsi vész közepén két kézzel trancsírozza a rózsaszín húst, csöpög a véres lé, le az asztalon, rá a zöld linóleumra, tócsában terjeng a lábam körül. Kiáltok, hogy de anya, ma érettségizem, mire ő azt mondja, fejezd be azonnal, édes fiam, a bátyádék jönnek ebédre. Tudhatnád, hogy Renike odavan a bárányért, most meg amúgy is kívánós. Biztos, hogy fiú lesz, én is így voltam, mikor a bátyádat vártam, meg nálad is, pedig az utolsó percig reménykedtem, hogy lány leszel. Tudom, felelem, annyiszor mondtad, a fejemet belefúrom a párnába, pedig annak nem is kellene itt lennie, de anyám folytatja, amit már ezerszer, hogy egy fél napig visított, mikor meghallotta, fiú vagyok. Pedig ő mennyire akart egy Zsuzsikát, meg sem akart nézni, de csak a kezébe nyomott az orosz orvos, aki meg egyébként egy sintér volt, Isten nyugosztalja. Azóta is fáj neki ott lent, mióta szétrepesztettem a vállammal, mutat az ágyékára anyám.

Újra kezdődik a bárdcsapkodás, félálmomban visszaadom Icuka néninek a tételt, mondom, elnézést, nem tudtam készülni, a bátyámék jöttek Pestről. Icuka néni összecsapja a kezét, hogy hát igen, a bátyám, neki még a tekintete is sugárzott az értelemtől, nem csoda, hogy sokra vitte ott a nagy Budapesten.

Apám rám nyitja az ajtót, bekiált, hogy mindjárt dél, nálam meg kupi és bűz van. A konyhába kóválygok kávéért, a báránygyerek nyaka két darabban, combja, bordája a zöld vájdlingban ágaskodik. Hányingerem van, pontosan tudják, hogy utálom a húst, és gyűlölöm, hogy gyerekállatokat zabálunk. Minden bárdcsapás egy hasítás agyam egy-egy szegletében. Anyám a válla felett szól, lesz franciasaláta, ugye jó lesz, mert nincs neki ideje az én vega mániáimmal foglalkozni. Egyébként is, apámra kellene hallgatnom, a férfiember egyen húst, mi lesz így belőlem, talán olyan akarok maradni, mint a szomszéd gyerek? Már csak az hiányozna, hogy bejelentem, hogy a fiúkat szeretem. Mondd már meg neki, apa, mert rám úgyse hallgat, fűzi hozzá még, de apám csak az orra alatt dünnyög, és kisomfordál a kamrába egy kis kupica pálinkáért.

Mire felöltözöm, anyám terít. Segítek neki. A kamrából kihozom a méterest, figyelem, ahogy anyám ferde szeleteket vág a sormintás süteményből. A végét elém teszi. Nézem, ahogy a rózsaszín és vajszínű krémcsíkokat elválasztja a sűrű kakaós piskóta. Régen a méteres volt a kedvencünk, és amikor a bátyám egyetemre ment, anyám mindig azt sütött neki útravalóul. Én egy ideje nem szeretem a méterest.

A pincéből tavalyi bort hozok, a bátyámnak tartogattuk, régen járt itthon. Mire delet kongat a kistemplom harangja, bátyám két dudával jelez a nagykapu előtt. Anyám röpül, félúton kezembe nyomja sülthús szagú kötényét, kapkodva igazít kontyolt haján. Az ajtófélfának támaszkodva nézem, ahogy ölelkeznek. Szeretnék egy pillanatra a bátyám helyében lenni.

Holnap érettségizem. Még senki sem kérdezte, izgulok-e.