Nem számít, hogy rövid alkalmak, mert annál intenzívebbek. András maga a pulzáló erő. Már a tekintete is áramütést idéz elő bennem. Ilyenkor alig pislog. Mintha kifeszítené szemhéját, hogy a tudatába égjek. Érintése a tudás fájának gyümölcse, mert általa jobban magamra látok. Hogy még én is érek valamit, ha egy ilyen férfi felfigyelt rám. Csak azt sajnálom, hogy ez eddig egyszer fordult elő, a liftben, amikor egy röpke pillanatra egymáshoz ért a kézfejünk. A többi érintése közvetett módon jut el hozzám. Már pontosan tudom, mikor kell azokat begyűjteni a kapu kilincséről, vagy a lift hívógombjáról. A férjem meg azt hiszi, hogy a lépcsőházat megyek takarítani. 

András minden reggel hatkor indul futni, és én heti háromszor várom őt a kapualjban, miközben vizet engedek a sárga vödörbe. Szeretem a rekedtes hangját, ahogy jó reggeltet köszön. Zavaromban megérintem a kontyomat, és a szoknyát, amit a férjem előtt lejjebb húzok, engedem a térdem fölé csúszni. Miután kilép a kapun, utánanézek, majd rápillantok a szemben lévő templomra. Közben egy hajléktalan megszólít, százötven forintot kér. A mellényzsebembe nyúlok, találok benne egy kétszázast. Neki adom. Jó ember vagyok, mosolygok magamban.

Amíg András távol van, a lakása előtti folyosót tiszta vízzel felmosom, még a lábtörlője alá is benyúlok, hiába csak a lépcsőházra szerződtem. Azért a férjem is profitál ebből, mert munkába menet jókedvvel halad lefelé a tiszta lépcsőn. Neki az a fontos, hogy a cipőtalpára ne ragadjon rá semmilyen piszok, amíg az autóba ül.

A kapcsolatunk Péterrel olyan, mint egy fent felejtett kopott cégér. Egyszer jól menő vállalkozás voltunk, pezsgett az élet körülöttünk. Jártunk tollasozni, kirándulni a hegyekbe. Esténként gyakran elővettük a kártyát, és éjszakába nyúlóan osztottuk a lapokat. Akkor még megdicsérte a frizurámat, és ha rövidebb szoknyát vettem fel, hamar a hálószobában kötöttünk ki, de mióta kirepültek a gyerekek, berozsdásodtunk, akár a gazzal benőtt szerszámok a kert hátsó részében. A rutinszerű hétköznapok úgy telepedtek az életünkre, mint por a szekrény tetejére. Először csak vékony, alig látható rétegben, amitől még könnyű lett volna megszabadulni, de mi hagytuk, hogy ránk rakódjon több évnyi szürkeség.

Andrással más. Olyanok vagyunk, mint tavasszal a fák pattanásig feszülő bimbói. Még nem nyíltunk ki egymásnak, de ez bármikor megtörténhet. És ha így lesz, azonnal visszavonulót fújok, akár egy csiga, amit megpiszkáltak egy fűszállal, de csak lassan, nem elsietve a dolgot. Egy kézcsókot azért még engedek neki, és utána elmondom, hogy én egy tisztességes nő vagyok, de annyit megtehetek, hogy ezentúl őrá is főzök. És ha gondolja, tegyen ki egy hokedlit az ajtaja elé, és én minden délben ráteszem a forró ebédet, és amikor kijön érte, akassza ki a kilincsre a régebbi edényeket egy zacskóban, nem is kell elmosogatnia, elég, ha leöblíti. És azt is megígérhetem, hogy szerdánként a kedvenc ételét fogom elkészíteni, de titokban, nehogy a férjem rájöjjön az egészre. És ezért nem kell semmit se tennie, mert nekem elég, hogy az én főztömet eszi minden nap. És ha úgy alakulna, hogy túlfűszerezném az ételt, az csak azért lesz, mert nem tudtam megálljt parancsolni a gondolataimnak, és emiatt megkérném, hogy ne nézzen rám többet úgy, amikor összefutunk a folyosón, mert ha mégis, akkor lehet, hogy még aznap bekopogok hozzá, de megállnék a küszöbnél, mert én egy tisztességes nő vagyok.