Megtörténhet, hogy egy őszi reggelen erőt kell venned magadon, és ki kell menned összeszedni a mezőn heverő kezeket és lábakat, közben izzadva figyelni minden egyes lépésnél, egy aknától nehogy te is darabokra hullj.
Azt képzelem, ezek csak egy jól megtervezett, különleges szövetből készült gépezet részei. Hiába ismerős a kézfej, az ujjak, nem gondolok arra, aki dagasztotta velük a kenyeret, esténként imára kulcsolta azokat és magához ölelt, ha féltem.
Most nem félhetsz! Nem lehetsz gyerek! Fogd a puskát és célozz! Ezek nem valódiak, nem emberek. Mi lesz már?! Lőj, különben téged lőnek! Nem remeghet meg a kezed! Üvölts! Az segít koncentrálni. Itt senki senkinek nem kegyelmez. Miért hezitálsz?! Jó, kivételesen most jól tetted. Csak a szomszéd bácsi volt az.
Sokszor az éhségtől homályosan látok, de tudom, hogy a Jóisten szeret engem, mert tegnap egy darabka kenyér nőtt ki a földből, amikor az úton vánszorogtam. Szappant vittem Katónak, cukorért cserébe. Inkább kevesebbet eszik, csak tiszta lehessen. Attól érzi magát még embernek.
Kezdek elemésztődni. Arccsontjaim türemkednek kifelé, egyik a másikat megelőzve. Bőröm karcolják belülről. Térdkalácsom vastagabb a combomnál. Lábam, akár a göcsörtös fa. Olyan vagyok, mint a fogyó Hold, ami már csak egy új világban lesz egész.
Nem félek attól a helytől. Nincs itt nekem már senkim sem. Álmomban hallom anyámék suttogását, amit a fátyol mögül átlehelnek. Ott nincs keserű íz, se lüktető seb. Hideg sincs, se fojtogató gyász. De a mama azt akarja, még tartsak ki, maradjak. Mert valakinek őt is el kell temetni. A gödröt már elkezdtem kiásni. Majd ha végeztem, én is megyek. Mert a kötelesség előrébb van a halálnál.
