A Balaton mellett verset, prózát mondani nyár elején – gyönyörűség. Kétnapos találkozón jön össze a magyar amatőr versmondók színe-virága: leginkább egymással találkozni, meghallgatni, milyenek az újak. Van-e meglepő, felébresztő, sokkoló, mosolyt keltő előadás, előadó? A régiek pár szót váltanak, öleléssel köszöntik egymást, meg kérdéssel, hogy „mit hoztál?” – „Nem jöttem volna, de el kell mondanom Annát” – hangzik a válasz, Szabó T. Anna prózájára utalva. – „Muszáj elmondanom.” (Az ötödik valóban erőteljes drámai fordulatra épülő szöveg.)

 

Itt aztán valóban sokféle mű elhangzik. Első nap a Petőfik. Ütősek a  Világosságot! versmondatai („Sötét az ember kebele, / S nincs benne mécs, nincs benne csillag.” […] „Éljünk-e önnön öröminknek,/ Vagy sírjunk a síró világgal?”)

 

Sok a politikai tartalmú, de ugyanúgy a világnézeti kérdéseket feltevő szöveg is, köztük egy sosem hallott, a Bányában, az aranyért sem megvásárolható szív motívumával:

 

…a/ Kincs királya
Bennmaradt a sziklák tömegében,
Ki nem álla.
S mért nem állt ki? miért nem jelent meg?
Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek,
Hogy szivem nem eladó.

 

Ránk omlik a költő kérlelhetetlen igazmondása az Országgyűléshez költeményéből.

 

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,

[…]

Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek...
Sajtószabadságot szerezzetek.

 

Kiemeli a zsűri a gondos szövegválasztást. Nem mondható egyátalán unalmasnak a kezdés. Nem érezni a Petőfi-bicentenárium kényszerét, mert valahogy itt minden „összeáll”: a Latinovits-hagyomány, a tragikus évfordulóra  méltón emlékező Találkozó – Csonka Márta művelődésiház-igazgató alapítása – és a nyári szezonnyitás.

 

 

Minden sétánkon a Balaton egy szelete villan be, este haragos-szürkén, hajnalban Trabant-zöld színnel, délben megtűzdelve vitorlákkal. Négy fiatallal jöttünk Esztergomból és Dorogról Balatonszemesre – valamennyien először neveztek ifjúsági kategóriában.  „Szegények, verset mondanak a Balaton partján!” – írja egy ismerős. Nem tudok most válaszolni neki, hogy mi – versmondók, kísérők, felkészítők – itt kiszakadtunk a napok szabályos rendjéből, a hangzó irodalomnak élünk, friss szövegeket fogunk kapni, és évente (talán nem nagy szó) újrateremtődik a beszélt nyelv a platános park védő karolásában.

 

Havas Judittal a tavalyi Találkozón végigjártuk a Latinovits Emlékmúzeum kis szobáit, és akkor elmesélte, hogyan készült a versműsoruk „Zoltánnal” egyetemista korában. „Titeket még nem rontottak el a színművészetin, veletek érdemes verset mondani.” A megalkuvásra képtelen Színész köztük felszabadulhatott. Az amatőr versmondás ilyen módon is kötődik Latinovitshoz: ő maga nevelt ki egy új előadói generációt.

 

 

Wiegmann Alfréd, a zsűri másik tagja Latinovits versmondásának megújító hatásáról beszél. Ezt semmi nem írta felül azóta. A költői alkotást követi az előadó, belebújik a szerző szerepébe, elsőként értelmezi, éli meg a szöveget: ”Aki verset mond, annak költővé kell növekednie” – a Ködszurkálóból vett idézet szerepel a Latinovits-díj felirataként.

 

A második nap izgalmas előadások következnek: Izsó Zita (Halleves), Dsida Jenő (A sötétség verse). Sok a trauma, kevesebb a lírai hangütés, ezért is öröm Szabó Lőrincet (Májusi éjszaka), Halmai Tamást (Gyermek zsoltárhangra) vagy az iróniát behozó Zelk Zoltánt (Vers a lehetről és a nem lehetről), Kántor Pétert hallgatni (Megtanulok élni):

 

A kis dolgokkal fogom kezdeni,
nem leszek maximalista,
megőrzöm a hidegvéremet, a humorérzékemet,
de csak egy bizonyos határig,
az embernek legyenek határai!
lesznek – vannak,
Kelet-Európában nyugat-európai,
Nyugat-Európában kelet-európai […],

 

valamint Závada Pétert (Vers a szerelemről és a matematikáról):

 

Nézd, egy kétváltozós egyenletben,

ha kivonod magad, úgy minden borul:

csak ülünk itt, mint két ismeretlen,

ix és ipszilon megoldatlanul.

 

Egész nap tart a program, koszorúzás zárja a két hatalmas bazalttömbnél, a gesztenyefasoron. Ott maradunk, egyik társunk Tinka néni történetét meséli, hogy a Gundelben született Zoltán, azt mondják, Krúdy asztala felett, az emeleten. Emlékverseny? Nem úgy tűnik. Nekünk találkozó. Este körbeüljük a tó partján a tüzet, és meghallgatjuk a másnap sorra kerülők verseit, azután régi szemesi történetek mesélésébe kezd házigazdánk.

 

A Balaton még várhat, hajnalban is csobbanhatunk egyet benne.