A  versek öröme

 

 

 

… egy szeminárium elnevezése az ELTE Néderlandisztika szakán – egyben egy holland nyelvű könyv, amelynek Gera Judit és Jos Kleemens a szerzője, és az Amsterdam University Press kiadásában jelent meg 2022-ben. Amikor néderlandista doktorandusz fiamtól először hallottam róla, meghökkentett ez a laikusnak tűnő megközelítés. De tényleg, mi a „versek öröme”? Vagy még inkább: a verskötetek öröme?

 

Valóban, a versekkel való találkozás: rejtett öröm. „Nemcsak a megértés, hanem a megértő is benne van a szövegben”, ahogy Bányai János írja. A lírai beszédmód a személyesség hangján szólhat újra, ami ugyanakkor nem zárja ki, hogy az intertextusok például Tandorit vagy József Attilát ne forgassanak bele a szövegbe.

A közelmúltban több, „versek örömét” okozó kötetet olvastam – ezekből hármat választottam, mivel megfogott az újdonságuk, egymástól gyökeresen eltérő versviláguk.

 

Az első ilyen verses találkozás Peer Krisztián Bizony-kötetéből (Jelenkor, 2023) a Kezdő gazdálkodó feljegyzései és a Metszés verspárosához kapcsolódik. A kert toposzából az elsőben egy kismarosi, fordított Bouvard és Pécuchet-sztori bomlik ki sorról sorra: az esendőség helyzetein keresztül végigkövethetőek a filosz botcsinálta kertészként szerzett tapasztalatai: „Nem hittem, hogy létezik / a versírásénál / rosszabb órabér – / jövőre csak paradicsomot!” Kettős értelmet kap azonban a képsor, amikor a lyukas kerítésen „befele” utat találó irodalomra tesz utalást a szöveg.

 

A kert lelket gyógyít, amikor tevékenykedtet – itt az almamoly ellen kifüggesztett ragacsos lapok cinkeáldozatot szednek; a sutaság közel hozza a biokertész figuráját. A másik kertész alakja – furcsa módon, állandó jelenléte mellett is – homályban marad, fontosságát nem vonva vissza. A Metszés a háború képét asszociálja a kertéhez, és ilyen ironikusan lírai sor követi: „Bezárkózás egy versbe, / mintha csak holnap lenne, / és a problémák lokálisak.”

 

Amúgy furfangosan asszociatívnak hat ez a jól megkomponált verseskötet, hiszen a peerkrisztianizmus a szókimondás, a pimasz csattanók és bon mot-k, valamint a rejtőzködő líraiság kettősével él. És ütős, mert nincs tabutéma: a Kántor Péternek ajánlott nyitó versre (Állandó számok) válaszként önnekrológ (Amulett) zárja a Peer41-kötet utáni korszak összegyűjtött szabad(uló)verseit.

 

A gonosz falu legszebb lakói (Magvető, 2023) verseivel Szőcs Petra végigvezet minket  egy mediterrán tájon. Járványkrónika filmszerű vágásokkal a középkortól napjainkig.  Különböző helyzeteket villant fel a kötet, amelynek valós és kitalált szereplői, helyei – a pálcalábú madár, tizennégy arckép a monasztikus szigetekről, az incurabili járványhajó, hajókórház és környéke, az apa alakja – egy sokszínű, leginkább spanyol drámára hasonlító kavalkádot hoznak mozgásba. Az apa-versek (Az ÉJPM, Protokoll), a Hazugságvizsgáló káté-verse mellett a Fríg dal lett kedves olvasmányom. Utóbbinak képeiben az elzárt közösség bizarr női köztársasága reagál egy, az övékétől eltérő sorsra. A rövid snittekből egy nő szökése, halála és elsiratása rajzolódik ki – mind-mind épp csak filmkockányi felvillanásban. A verszárlat hasonlatában a szokatlan állatalak egy másik képi világ felé nyit.

 

Fríg dal

 

Napokra eltűnt otthonról,

máskor is csinált ilyet.

A haját, a cipőjét a kocsik mögött találták meg,

ruháit egy rózsabokorban.

Igazi mártírhalál, mondta az anyja,

minden nő megirigyelhetné.

Bólogattunk mi, a gonosz falu legszebb lakói.

De mikor kiment pezsgőért a konyhába,

és hallottuk, ahogy a dugó nekipattan a mennyezetnek,

összefogózkodtunk,

és úgy sírtunk, mint a teknősök.[1]

 

 

A versfolyam minden darabja egymáshoz kapcsolódik, egyre bizarrabb helyzeteket evokál, ahogy egyik járvány a másikig ér, hogy – például a balkonon Az áthaladó fotójával vagy a katalóguscédula-versekkel (Egy textilművésznő emlékezete, Egy geológiai szakírónő emlékezete) – a reálisba lépjen át.

 

Guillaume Métayer Türelemüvege (Magvető, 2023) az Időmérték sorozat „úton levőknek” szánt egyik idei verseskötete. A szerző a Sorbonne filozófia- és irodalomprofesszora, számos magyar költő fordítója, ahogy a fülszöveg írja. Élvezetes a gazdag lírai tematikájú szonettekben és szabadversekben elmerülni. A fordítók utószavában Imreh András, Kemény István, Lackfi János és Tóth Krisztina francia költőtársuk műveinek sokféle irodalmi kapcsolódását segíti azonosítani. A FB népe (Tóth Krisztina fordítása) Baudelaire A hét öregjéhez hasonlóan vonultatja fel „[a]rcok tengerében a sok fej-palackot.” Ironikus tizenhárom sor következik  („Képernyősíkon rajzolódni mélység / nem fog soha, e látszat-fogta népség / jövőt rettegve múlni így vonul.”), majd hagyományosan lírai zárlat üt rá: „fájjumi arcunk él, megboldogul”.

 

A kötetzáró Homok című vers akár a fordító, Kemény István Nílusának párverse is lehetne. „A világ összes homokja elvonult” variálva ismétlődő sora a tér és idő sajátos viszonyát vezeti fel. A pusztulással, sivatagosodással ellentétes folyamat játszódik le : „Az ember földje végül kicsontozódott / Mindenki életre ébredt, mindenki helyreállt, // Nehéz homokálmából végül megszabadult.”

 

A természet elsüllyedt lényei előbukkannak, a szél a homok alól ökröt, oroszlánt, az ősöket,  az egyiptomi és görög szülőket, majd magát az időt takarja ki. „Minden óceánon mindenki mindenkit köszönt…” – a köszönés általános kultúrája és a demokrácia kora jön el a vers ígérete szerint.

 

 

[1] A Fríg dal közléséhez a szerző hozzájárulását adta.