Aki járt már Selmecbányán, látta az ősfákat az egykori bányászati akadémia kertjében, botladozott bazaltkövein, bebolyongta a ma múzeummá alakított bánya tárnáit, igencsak rácsodálkozik N. Tóth Anikó csupa asszonysorsot feltáró regényére. Mert a 18. század, különösen az ipari forradalom történetét nem a nők alakították.
A felvillantott harminc nőalak az ismeretlenségből rendeződik sorba. Egy legendárium szereplői — női legendáriumé. „Vannak helyek, amelyek Isten különleges gyöngédségéről tanúskodnak” — állapítja meg a kis kecskepásztorlány, Anna Horovka a városról készülő festmény láttán (143.o.).
A mai Selmecbánya
A „csodálatosan egyhangú élet”-ek (160.o.) belesimulnak a tragikus sorsokba. Mintha ezek a tragédiák adnák az egyéniségét a helynek. De csupán az egyik fajtát. A másikféle a nemzedékek egymásba fonódó sora — dohánygyári munkás, ápoló, kasszírnő, parókakészítő, fotós, képíró (térképész), „maneken”, sajtkészítő asszony: kisemberek, akik a történelem igazi formálói. Az utcáknak arculatot adó női nevek — akár a polgárházak homlokzataira faragott szentek — vigyázzák a múltat. Az átutazók pedig újra és újra szállítják a meglepetést. Itt mindig történik valami, ami köré selyemszalagon fonódik a nők beszéde, érzéki szavai, titkos tudása, gyógyteái, apró rezzenések, megannyi találkozás.
A szereplő-narrátorok néha beszélő neveket viselnek: Parázska Flamm a városi tűz túlélője és krónikása, Cecilia Stieger a gyóntatójával azonos álomban tovább építi a várost, Cecilia Passur, a szabadságát a parókakészítő mester asszonyaként is megtartja — csodálatos hajzatának és egy megrendelő felbukkanásának köszönhetően.
Az idősíkok váltakoznak a Paradajs, Szitnya, Tanád hegyeivel övezett vidékén, és az sem meglepő, hogy soknyelvű a hely. Szász, bajor, vend, cseh, morva, szlovák, zsidó, magyar, ”englishman” megfér a szerpentines utak mentén nyíló kapualjakban, udvarokban.
Amitől hiteles, íze-színe lesz ennek a regénynek, azok Selmec apró történései, tárgyai, a város mélyrétegének szelvényei.
Egyik legmegkapóbb közülük Katharina Heiligé, aki oltárfestő lesz egy férfiakból verbuvált műhelyben, ahol durvaság veszi körül, de az alkotása elismerésre talál, habár örökre névtelenségben marad.
Asszonyi test a regényben a táj rajzolata is — így válik érzékelhetővé, mondhatni, érzékivé a jelenléte. A városkörnyék térképe visszatérő eleme a regénynek; azt kiterítve olvasni, sarokdíszében puttónak rajzolt saját gyermekeit meglátni, kacskaringóit követni, utánarajzolni — az önazonosság megtalálásához vezet: a Pozsony után sóvárgó asszony így talál otthonra Schemnitzben.
Ezüstbányáiról is híres hely Selmec — itt ezüsthaj fonja össze a mítoszát azokkal az alakokkal, akik még látták a beszélő szobrot, Szent Katalinét. Szavaik, tárgyaik és történeteik újraírják Schemnitz hivatalos történetét. Óvár, a Kálvária, gyárak, akadémiák épülnek köréjük, de a lényeg mindezt lejegyezni, „roppant sorokat róni a feledés ellen” (94.o.).
Cselekedeteik és különösségük révén a továbbélés alakjai is a selmeci lányok, asszonyok. Egyik kiszolgáltatottságból a másikba kerülnek, mégsem hordoznak traumát, inkább túlélők, és egyetlen boldog pillanat kegyeltjeiként abban teljesednek ki, hogy nyomot hagytak városuk legendáriumában.
A szerző és kötete – forrás: kulter.hu
