Tudósítás egy ismeretlen univerzumból

A Dodge Ram hatezer köbcentis motorja halkan duruzsol, miközben szótlanul ülünk az utastérben. Budapestről indulunk este tízkor. Sofőrünk Ábel, aki egyben homlokzatépítéssel foglalkozó kis brigádunk vezetője is. Az éjszakát utazással töltjük, félálomban és félig ébren, két határon át, Bajorország felé. Reggel hétre érünk a hatalmas építkezési területre, ahol azonnal munkához is látunk.


Az áprilisi tél fehérre porozta a közeli dombokat és az építkezés környékét. A csípős hideget kellemetlen szél kíséri, a már magasba nyúló betonfalak között még ennél is barátságtalanabb az idő.

A sártenger szélén elhelyezett konténerből kipakoljuk a munkaeszközöket: fúrókat, csiszolókat, gépi gyalukat, fűrészeket, csavarhúzókat, és  az ablakkeretek beszereléséhez szükséges többi szerszámot. A pickup truck pillanatok alatt megtelik dobozokkal és munkaeszközökkel, miközben az erős széllel viaskodunk. Aztán belépünk a csarnokba, amelynek hatalmas bejárata úgy nyel el bennünket, mint a Küklopsz Odüsszeusz szerencsétlenül járt matrózait.

 

A reggel fénypontja következik: egyik munkatársam valahonnan vizet szerez és kávét főz. Jól jön a forró folyadék ezen a fagyos reggelen, a kezemet legszívesebben egész nap az átmelegedett fémbögre köré zárva tartanám.

 

Az ablakok beépítése a keretek, „a szerkezet” beszerelésével kezdődik. A kisebb kereteket kézzel, a nagyobbakat, amelyből vagy százat számoltam meg, gépi és kézi erővel rakjuk a helyére. A tetőn egy pókdaru segíti a munkánkat, ami pont úgy néz ki, mint az építkezések környékén távolról jól látható nagytestvér. A mi darunk picike, alig nagyobb, mint a gyerekeknek készült versenyautó. Lánctalpakon jár és a gémnek nevezett emelőszerkezetet messze maga elé tudja nyújtani. A kétméterszer ötméteres alumínium ablakkereteket e daru segítségével illesztjük a helyére, párhuzamosan a fal síkjával. A keretet hosszú, speciális csavarokkal rögzítjük az épület betonfalához.

 

A folyamat legizgalmasabb és legveszélyesebb része az üvegtáblák beszerelése. Ezek súlya, nagyságuktól függően, fél mázsától akár ötszáz kilóig is terjedhet. Az ablaküvegeket négy azonos méretű üveglapból állítják össze, a lapok között három légmentesen zárt kamra található. E kamrákat argon gázzal töltik fel a jobb szigetelés érdekében.

 

Szerencsém van, hogy a munkát ablaküveg beillesztéssel kezdjük. A nagy hidegben a mázsás üveglapok emelgetése az egyik legjobb módszer ahhoz, hogy felmelegedjünk. Társaim szemében elismerés csillan, amikor könnyedén megemelem az egyik, minimum ötven kilós üveget. Ekkor még nem tudom, hogy ez az első elismerés egyben hosszú időre az utolsó is. Mikor meglátják, hogy hogyan használom az ütvefúrót, lefagy az arcukról a mosoly.

 

Egy alkalommal egy halom  szerszám között álltam, amikor egyik kollégám, aki éppen egy állványon dolgozott, kérte tőlem a  komplibandot. Értetlenül néztem körül. Háromszor is elmondta, mire van szüksége, de nekem fogalmam sem volt, miről beszél. Kicsit magasabb hangon próbálkozott tovább: - Add ide a dagadót!

Nekem a dagadó egy húsféle, de biztos voltam benne, hogy társam nem a sertések hasfalát beborító izomszövetre gondol. Lemondóan legyintett, lemászott a létrán, és megmutatta, hogy mi a dagadó: Képzeljünk el egy nagyobb kakaós csigát. Ám ebben a csigában a kakaót erős ipari ragasztó helyettesíti. Maga az eszköz egy szigetelő-, és rögzítőanyag, amelynek  ragasztós felét alaposan hozzá kell nyomni az ablakkeretek oldalához. A szürke, szivacsos, kb. 5 mm vastag anyag egy idő múlva megdagad, akár eredeti vastagságának a tízszeresére is. Ám mire ez megtörténik, már a keretet a helyére illesztettük, s a térfogatváltozás által csigánk odanyomódik a falhoz, rögzítve és szigetelve az ablakszerkezetet.

 

Maga a homlokzatépítés és ablakszerelés nehéz fizikai munka, de annál látványosabb. Talán a szobrász érezhet ilyet, amikor egy emberarcot formázva a szemhez ér. A feketén tátongó ablakréseket – a szemgödröket - aprólékos és fáradtságos munkával szereljük fel a „látás” képességével. 

 

Az üvegezés a beverőgumik elhelyezésével végződik. Ha odalépsz egy ablakhoz, az üveg és a keret között találsz valamilyen szigetelőanyagot. Igen, ezt rágták régen a Pál utcai fiúk. Ma sok egyéb eszközt alkalmaznak, ezek közül az egyik legnépszerűbb a beverőgumik használata. Rendeltetése, hogy megakadályozza az ablak mozgását és a szigetelés.

 

A napi munkaidő tizenegy óra. Reggel héttől este hatig nyomjuk, csak néha állunk meg egy kávéra vagy bekapni egy falatot. Estére kiéhezetten és teljesen átfagyottan szállok be autónk tágas utasterébe. A hatalmas amerikai monstrum végre életre kel és elkezdi ontani magából a meleget. Életemben nem örültem még ennyire ülésfűtésnek.

 

Ekkor következik a nap fénypontja. A vásárlás.

Az otthon ismert német tulajdonú élelmiszerláncok mellett Németországban nagyon népszerű a Netto nevű bolthálózat is. Mi ide járunk beszerezni a betevőt. Mikor napközben kérdezem társaimat, hogy mi lesz a vacsora, csak sejtelmesen somolyognak. Mire kijövünk a boltból, már mindent értek.

 

Mint Algernon a labirintusban, úgy járkálunk a polcok között, de amíg az egér az átjárót keresi a jutalomfalatért két folyosó között, addig a mi szemünk mást kutat. Egy piros cédulát. E cédulán egy szám és egy százalékjel, alatta pedig egy szó: „30% Rabatt” (engedmény). E cédula határozza meg vacsoránkat.

A mai napon a sertéscsülök kapja a piros címkét, amiből elképesztő mennyiséget pakolunk a bevásárlókocsiba, majd pedig újabb szellemi tevékenység következik: Úgy tanulmányozzuk a heti akciós újságot, mint Langdon professzor a Da Vinci kódot.  A megfejtés aztán minimum egy tucat ebből vagy abból az élelmiszerből, de nem kíméljük a pénztárcánkat, ha öblítőt kínálnak - komoly árengedménnyel. Annyit veszünk, hogy az elkövetkező száz évre ki tudnánk öblíteni egy kisváros összes frissen mosott ruháját. 

Hét óra, amire hazaérünk, tíz, mire kész a vacsora. Sutba dobom szokásomat, hogy este hat után nem eszem. Olyan éhes vagyok, hogy az alumínium ablakkeretet is megrágnám.

 

357.jpgA tágas nappali szépen megterített asztalánál négy

munkásember falatozik. Az asztal közepén hatalmas lábos, benne annyi székelykáposzta, hogy egy kézilabdacsapat egyheti kalóriaigényét is könnyedén fedezné. Az, hogy a székelykáposzta nem a kedvencem, és hogy lassan este 11 óra, cseppet sem érdekel. Csendben kanalazzuk az ételt, igazi evés-meditációt tartunk. Megszűnik a világ, csak két dolog létezik: a tányéron illatozó falatok - és én. Eszembe sem jutnak a kérdések, amelyek napközben foglalkoztattak: meddig fogom bírni életem legújabb kalandját? Ez a kérdés e pillanatban teljességgel másodlagos. Egyél, hogy legyen mit felhasználnod holnap, amikor folytatjuk a munkát! A többit pedig majd dobja az élet. Úgy teletömöm magam, hogy nem tudok hason aludni. Hanyatt fekszem az ágyon és nézem a plafont. Aztán belezuhanok az álomba.

 

Reggel négykor kipattan a szemem. Betántorgok a konyhába, testemben egy új életforma új életérzésével, izmaimban új, eddig teljesen ismeretlen fáradtsággal. Iszom a kávém és a kanapén ülve élvezem az egyedüllétet, a kávé ízét, a csendet és az ablakon túl a szemerkélő eső látványát.

Aztán lassan felkelnek a többiek is, ezek a becsületes, tisztességes profi munkásemberek, akiket az első pillanatban megkedvelek. Segítőkészek és türelmesek velem. Sokat beszélgetek velük: múltjukat, vágyaikat, fájdalmaikat, félelmeiket, sorsukat egyszerű (és keresetlen) szavakkal tárják fel előttem.

Új univerzumom megismerése így válik teljessé.