A kérdés:
Mennyiben befolyásolja a regényírást a folyóirat-szerkesztés?
A válasz:
Röviden: semennyire. Bővebben: nagyon is, részint azért, mert időmet veszi el, részint azért, mert a szerkesztett/olvasott szövegek olykor igyekeznek „bekandikálni”, esetleg elbizonytalanító, vagy éppen megerősítő tényezőként hatnak. Ezt nem csupán a Székelyföldbe bekerülő prózaszövegek kapcsán tapasztalom, hanem azon kötetek kapcsán is, amelyekről kritikát írok. Nyilván, tudatosan igyekszem függetleníteni magam mindettől, például úgy, hogy új kötetemben olyan témát és manírt választottam, ami elég kevéssé jellemző a kortárs prózára. Ahogy én látom, a lírizált, szövegirodalmi vonulat, bár kifulladóban, de még mindig van létjogosultsága, mellette egyre hangsúlyosabb a klasszikus történetmesélésű próza, de többnyire magánmitológiák, éntörténések formájában, vagy múltfaggató, az egyén sorsát történelmi dimenzióban vizsgáló regények formájában. Annak, amivel én próbálkozom új regényemben, A fák magukhoz húzzák az esőt címűben, a némi szociográfiával átszőtt, jelenvizsgáló társadalomregénynek mintha nem lenne különösebb divatja (nem, mintha azt gondolnám, hogy bármelyik szerző divat miatt írna ilyen vagy olyan regényt!). Persze, lehetséges, hogy azt fogják mondani, hogy ez, amit művelek, anakronisztikus, mert például miért akarok én visszanyúlni Tamási Áronhoz ilyen anti-Ábeles időben?!
Mert miről is van szó? Könyvem némiképp illúzióromboló, kritikusan viszonyul a székelykedés romantikájához és megpróbálja bemutatni ezt a régiót a maga valóságában, jellegzetes problémáival (elnéptelenedés, külföldi vendégmunka, alkoholizmus, falopás, stb.). Nem biztos, hogy rosszabb hely a Székelyföld, mint mondjuk Tamási korában, de hogy nagyon más, az biztos. Erről nem tudomást venni, struccpolitika.
Nyilván, nem akarom eljátszani azt, hogy tudom és megmondom a tutit. Nem, csupán felrajzolok egy miliőt, néhány karaktert, és elmesélek egy történetet.
A regény főszereplője, Anti rég elszakadt gyökereitől, csak olvasmányélményei vannak a hagyományos székely világ működéséről, de n kérkedik székelységével, mivel úgy véli, hogy ezáltal új identitást építhet fel magának a városi lét egyen-valóságában. A tettek mezejére lépve meg kell tapasztalnia, hogy a tények makacs dolgok…
Kérdezhetnéd, miért érdekelhetné, mi közük van mindehhez a magyarországi olvasóknak? Úgy tapasztalom, az ők Erdély- és Székelyföld-képe még illuzórikusabb, még tündérkertesebb, mint a mienk, helyieké (bár szolid önbecsapás gyanánt mi is tápláljuk…). Úgy vélem, ez is korrekcióra szorul – könyvemet olvasva egy földhöz ragadtabb, mindenesetre reálisabb kép bontakozhat ki a Székelyföld mai állapotáról.
De, hogy mindezek után nehogy az legyen az olvasó érzése, hogy fanyalgó, lehúzó könyvről van szó, hát elárulom, vannak pozitív karakterek is, elsősorban a városról falura kiköltöző Antit szárnyai alá vevő öreg szomszéd, Bíró János, aki még ösztönösen, magától értetődően éli meg székelységét, nem rájátszik, nem szerepel, épp ezért hiteles. Apropó, hagyományok: amiben nem változott nagyon sokat a székely, az a beszéd, a verbalitáshoz való viszony. Most is szűkszavú, most is szeret „vircsálódni”, lövögetni, (ld. Tamási Áron feleselős párbeszédei). Mert a székely humor kicsit olyan, hogy egyik fél élvezi, a másik pedig „megszívja”. Ennek nyomai itt-ott felfedezhetők regényemben is… Ezzel együtt nem hiszem, hogy baj lenne az olvashatóságával (a tájszavak nincsenek túltolva, mégis, a biztonság kedvéért Szómagyarázat is került a kötet végére, mert egy nyelvet beszélünk, de azért olykor kell egy szótár).
Kérdésedre visszatérve, jár ezzel a munkakörrel egy olyan hendikep, hogy egy szerkesztőtől, aki ugye, mások szövegeiről dönt, a szakma többet vár el – talán jobban is figyel rá, de kritikusabb is. Nade, én mindig is szerettem a kritikus helyzeteket :)
