Villáminterjú: Tatyana Terenya válaszol

 

Igazából sok mindenre. A kulturális eltérések egy része a két nyelv közötti strukturális különbségtől fakad – és mivel a nyelvészek és nyelvfilozófusok között még mindig zajlik az a "tyúk vagy tojás" típusú vita, hogy vajon a nyelv határozza meg az adott közeg gondolkodási mintáit vagy fordítva, ezek a különböző nyelvi struktúrákból eredő érdekességek sokat mondhatnak az adott társadalomról.

 

Például: az orosz nyelv nagyon férficentrikus. Majdnem minden pályakezdő műfordítónk már belelépett abba a csapdába, hogy a piszkozatban férfinak fordította le a női szereplőt (néha fordítva – a nemi szerepekhez kötődő saját beidegződések mentén), hogy a végén szépen kiderítse, hogy az alany egész idő alatt más nemű volt. A magyar nyelv itt ravasz tud lenni, hiszen nem tesz különbséget a nemek között, de amúgy sem szereti megjeleníteni az alanyt. Nálunk viszont szinte lehetetlen úgy átalakítani a szöveget, hogy egymás után több alany nélküli mondat szerepeljen. Ehhez add hozzá a szándékos nemi bizonytalanságot mint irodalmi eszközt alkalmazó szövegeket („A finnugor vámpír” Szécsi Noémitől, Kiss Tibor Noé művei), és máris kész lehet egy egész filozófiai értekezés a két kultúra genderdinamikájáról.

 

Egy másik érdekes eltérés a nyelvek különböző alaptípusai miatt válik megfigyelhetővé. A magyar nyelv szinte bármilyen frázist egy szóvá képes átváltoztatni. Az agglutináló nyelvek tömörsége, lakonikussága igazi kihívást jelent a flektáló nyelvekre fordítóknak – pláne ha olyan leíró jellegűek, mint a szláv nyelvek általában. Kénytelenek vagyunk körülíráshoz folyamodni – és részben ennek következtében az orosz fordítási hagyományban még mindig a "szép hűtlenek" stratégiája érvényesül, vagyis az eredetinek átesztétizálására való törekvés. Ennek a másik oka pedig teljesen kulturális és már semmi köze a nyelvszetkezetekhez. Bizonyos metaforák és archetípusok annyira erősen bevésődtek az orosz (nyelvű) irodalmi hagyományba, hogy a lefordított szövegekben is kapják meg a helyüket – például egy-egy jelző betoldása gyanánt: az eredeti „föld” nem ritkán „széles földdé” válik, a lélek „sajgó lélekké”. Ez különösen megfigyelhető a költészetben, de a kortárs prózában is látni a megszépítés, választékosság jeleit.

 

Az első alkalommal, amikor kortárs magyar prózával volt dolgom, nem azonnal szoktam meg, hogy a mű nyelvezete beszédnyelv lehet. Hosszú ideig nem tudtam „kitapogatni” a szöveg stílusát és lebeszélni magamat a mindent agyonszépíteni való törekvésről. A probléma megoldásában sokat segített a magyar kultúrába való beilleszkedés, a munkatapasztalat, és legfőképpen a saját nyelvem tanulmányozása — immár nem könyvekből, hanem blogokból, videókból, közvetlen beszédből. Az, hogy lehet-e tipikus szláv pompával átadni a magyar nép mondanivalóját, vagy inkább az eredeti egyszerűségre muszáj-e törekedni, nyitott kérdésnek marad.

 

Ha már szóba került a gender kérdése, nem mehetünk el a testiség mellett sem – pontosabban amellett, hogy a két kultúra eltérő viszonya ehhez hogyan befolyásolja a fordítói munkát. A kultúdránkban ugyanis a testiség és a testtel kapcsolatos folyamatok még mindig afféle tabutémának számítanak, így ami a kortárs magyar irodalomban teljesen természeresen hat, azt orosz fordításban sokszor gondosabban kell megformálni. Ilyen élményem volt Moskát Anitától a Horgonyhely című regényének fordítása során is: mintha újra kellett volna tanulnom a testiséget a saját anyanyelvemen, olyan szavakat keresve, amelyekhez a tudatom nem adott könnyű hozzáférést – éppen az eltérő kulturális szemlélet miatt. Általánosságban is azt tapasztaltam, hogy az ilyen típusú témákról sokkal könnyebb nekem magyarul beszélni.

 

És végül néhány szót a kulturális realiákról: ezek természetesen minden fordítás során komoly fejtörést okoznak. Hogyan fordítsuk például azt, hogy „egy fillérem sincs”, ha az orosz anyanyelvű olvasónak fogalma sincs arról, mi az a fillér? Ilyenkor találékonynak kell lenni – szerencsére ebben az esetben használható az orosz „kopejka” vagy „grosz” szó, ami ugyan régen külön pénznem volt, de ma már gyakran az aprópénz ironikus jelentésével bír. Csakhogy nem mindig van ekkora szerencsénk: mit kezdjünk az olyan realiákkal, mint a mikuláscsomag, köménymagtartó, egyérintő, kifli vagy éppen a Vasorrú bába? Néha egyszerűsíteni kell, esetleg magyázathoz folyamodni (ami, véleményem szerint, nem mindig jó megoldás), vagy meg kell próbálni megtalálni a legközelebbi megfelelőjét.

 

De még ekkor is felmerül a dilemma: vajon ugyanaz a karakter a szláv Baba Yaga és a magyar Vasorrú bába? Vagy inkább hagyjuk meg őt egzotikus, ám sajátos vonásokkal bíró teremtményként, és ne éljünk az úgynevezett kulturális „importhelyettesítéssel”? Egyébként pontosan így jártunk el a kollégáimmal a paprika esetében is: míg oroszul korábban ez a szó kizárólag a fűszert jelentette (maga a zöldség egy másik néven szerepelt), a fordításainkban a „paprika” lett az a szó is, amely a magyar nyelvhasználatnak megfelelően magát a zöldséget jelöli. A magyar kultúra iránti tiszteletből úgy döntöttünk, hogy a paprika maradjon paprika – minden formájában.