Mennyire tudja összeegyeztetni a munkájával az irodalmi tevékenységet?

 

„Mindig van idő. Kérdés, hogy mire használod” mondják Douglas Adams Vendéglő a
világ végén regényében.
És én egy olyan kegyelmi pillanatban kezdtem írni, 2019 végén, amikor néhány hét
múlva, 2020 kora tavaszán „az idő meggörbült, mint a túlfőzött spagetti, és
szétszóródott, hogy csak össze kellett szedni” (idézet ugyanonnan). Orvosként a
kollegáimmal egy világjárvány közepén találtuk magunkat, ráadásként
tüdőgyógyászok vagyunk, így az intenzív osztály és a lélegeztetés előszobájából olyan
őrült utazás vette kezdetét, ami az írás küszöbén álló embert (engem) egy olyan
másállapotba röpített, ami egészen hihetetlen kreatív energiákat szabadított fel, hogy
mialatt a betegeink életéért harcoltunk, én fejben már a Nincs Hold, ha nem nézed
regényem kórházi fejezeteit fogalmaztam, útban a kórházba és hazafelé pedig a
történet szerelmi szálain agyaltam. És amikor hazaértem, csak le kellett írni.
Akkoriban nem volt más délutáni elfoglaltság, mint kinyuvasztó második műszak,
magánrendelés, hétvégi rohanás, konferencia, posztgraduális oktatás, ezért a
szabadidőm valós szabadsággá változott, úgy éreztem, időm, mint a tenger.

Miután visszazökkentünk a normál kerékvágásba, már elhatározás volt, hogy tudatos
időfelhasználással kell időt szánnom az írásra, így a második regényemet a
Papírbabák, avagy lehet-e két hazád történetet már eléggé fegyelmezett határidőkkel
írtam meg, gyakorlatilag ugyanúgy egy-másfél év alatt, mint az elsőt. És igen, ez már a
valós szabadidőm és a pihenésem terhére történt, azonban a fantáziám szabadon
engedése és a teremtés során érzett flow mindenért kárpótolt.
Érdekes szempont az írás „felvállalása”, ami más, civil szférából induló szerzőnek is
kihívás: mikor legyen a coming out, hogyan mondjuk el a kollegáknak, mit
válaszoljunk az „adj egy könyvet”, „hallom, írogatsz”, „hol árulják a regényedet?”
kérdéseikre, azonban a kilépés egyre könnyebbé válik, ahogy megérzed saját kis
sikered ízét, amikor ismeretlenek megköszönik az élményt, azonosulnak a főhősöddel,
utálják az antagonistádat, másodszorra is elolvassák, idéznek belőle és post-it-ekkel
teletűzdelt könyvet hoznak dedikálásra. Vagy amikor egy idegen „íróként” szólít meg,
nem pedig azzal, hogy „Emlékszik rám doktornő? Önöknél halt meg az apám/férjem”.
Talán a PR a legnehezebb, mert a közösségi média nevelgetése tényleg idő- és
energiarabló, ráadásul meg kellene tanulni, ráadásul testidegen (hogy én promotáljam
magam és a könyvemet?), ebben talán segít, hogy nem a saját nevemet viselő Havas
Julira, mint avatáromra gondolok, kicsit áruként kezelem őt, eltávolítom magamtól,
mint azokat a regényhőseimet is, akik sokszor az én gondolataimat plagizálják.

És a végére hagytam a kőkemény valóságot: mindezt esélytelennek tartanám akkor, ha
15-20 évvel fiatalabb lennék, a gyerekeim itthon lennének és a karrieremet is
építeném, és még akkor sem látom kivitelezhetőnek, ha ehhez egy támogató partner is
mellettem állt. Leveszem a kalapom az összes családos, fiatal írónő előtt, aki képes
rendszeresen alkotni, ugyanakkor azt üzenem nekik, hogy ne legyen bűntudatuk
amiatt, hogy – amúgy tévesen –, azt hiszik, hogy sehol nem állnak helyt, és
szétszakadnak, és igazságtalannak érzik a helyzetet (mármint a fiatal férfiakhoz
képest), mert eljön majd az ő idejük is. Mert – és hadd zárjam egy újabb, az idő
kihasználásáról szóló abszurd idézettel –, ahogy a Galaxis útikalauz stopposoknak-ban
mondják: „az idő függőleges, a történetek pedig vízszintesek”. Megírják magukat,
előbb vagy utóbb, akár akarjuk, akár nem.