A Kalligram márciusi száma Szászi Zoltánt köszönti, 60. születésnapja alkalmából. Így az ajánló is az ő egyik versével veszi kezdetét.

 

Szászi Zoltán Hitetlenség című verse lesz a mostani ajánló kiindulópontja. A vers témáját a NASA által megosztott műholdfelvételek képei vezetik be. A tudomány szavaival bemutatott, elképzelhetetlenül nagy távolság és a transzcendens végtelenbe vetett hit küzdelmét látjuk kibontakozni a verssorokban. Viaskodik az emberi képzelet – és jelen esetben a lírai én képzelete – a „hetvenyolc millió fényév” távolsággal. Itt lép be az istenhit kérdése a kontextusba: ha Isten végtelen és a maga képére teremtette az embert, akkor hogyan lehetséges, hogy még a valóságot sokféle tekintetben meghaladó képzelet sem bír el az ilyen óriási távolságokkal. Vagy még inkább:

 

„és istenről azt állítják

végtelen

 

már egyre kevésbé hiszem

mert

a maga képére teremtett

s ha igen

akkor miért hogy hat hét évtizeddel sem bírok”

 

Mintha új hit születne és lépne a régi hit helyébe, újfajta végtelent hordozva magában. De vajon a befelé fókuszálás eljuttat-e a csillagokhoz? Van-e benső, végtelennek tűnő távolság, és ez elvezet-e egy külső végtelenhez, a világegyetem végtelenjéhez? A hit, a képzelet és az ábrándok hatalmas kérdőjelet hagynak az utolsó mondat végén.

 

Véssey Miklós Holdföld címen megjelent verse is kapcsolódik az űrkutatáshoz, a Hold keletkezése és a Földtől való távolodása (a Hold évente négy centiméterrel távolodik a Földtől) teremti meg a metaforikus alapot egy véget ért kapcsolat ábrázolásához. A tudományos leírás azzal zárul, hogy eljön az a pillanat is, „amikor a Hold kikerül a Föld vonzásteréből, / és mint egy parittyával elhajított kő, /saját pályára áll.”

De vajon hogyan zajlik mindez a szerelmi viszony lezárására vetítve? A lírai én és kedvese közötti távolodás előtt viharok dúltak, veszekedések formájában, akárcsak a Hold és a Föld relációjában, a becsapódás utáni időszakban. A távolodás kezdetével a viharok elmaradtak, ami eleinte hiányt szült, majd megnőtt a napos órák száma, távolodtak a veszekedések felhői, de az kérdéses, hogy a lírai én „saját pályára” tud-e állni. Expedíciót indít az egykori kedveséhez, és úgy tűnik, a vonzástörvények itt is működnek, a kedves ajtót nyit, és a lírai én a szkafander és az egymástól való eltávolodás okozta különös légköri- és terepviszonyok következtében lassú léptekkel közelít – újra.

 

„Ajtót nyitsz. Halk szisszenéssel

egyenlítődik ki a nyomás. Szkafanderben,

lassú léptekkel indulok feléd.”

 

Nagy Gerzson Meddig él egy anya című, újonnan megjelent, harmadik regényének részlete is olvasható a friss, márciusi Kalligramban. A regényrészletet olvasva, egy társasjátékozós összejövetelen találkozunk az elbeszélővel, ebből bontakozik ki az elbeszélő épp kezdődő kapcsolata és családtörténetének mozaikjait is megismerhetjük. A személyes történetek mellett érdekesek az utcán megpillantott helyzetek is, amelyekből az elbeszélő, Ági (élet)történeteket igyekszik konstruálni a pillanatképekből, ilyen az utcán sétáló idős pár képe, valamint a kérdés, amit ez a kép felébreszt: vajon mi tarthatja össze őket?

Hasonlóképpen izgalmas problémákat vet fel az, hogy Jimmy (a társasjátékozás során megismert férfi) nagymamája idősotthonba vonult, míg Ágiék családjában az otthoni ápolás – mondhatni – erkölcsi kötelesség volt.

A regényrészletben (és a regényben is) újra és újra előkerül Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitány című regénye és a rejtői regényvilág hangulata.

 

Mivel tegnap, április 14-én, Esterházy Péter születésnapján volt a magyar próza napja, szeretettel ajánlom olvasóinknak Paszmár Lívia írását, amely a Külországi könyvespolcokon: Tanulmáynok Esterházy Péter idegen nyelvű recepciójáról című, Görözdi Judit és Balogh Magdolna által szerkesztett kötet tanulságait foglalja össze. Sorra veszi a fordítókat és kiemeli, hogy a különböző nyelvterületeken mely Esterházy-írások nyerték el a legnagyobb visszhangot. A recenzió kiválóan mutatja, hogy milyen nagy hatással van Esterházy Péter prózája különféle országok irodalmára, ezt már a cím is nagyon pontosan kifejezi: Egyetlen nyelven a világirodalom véráramában.

Azt hiszem, méltán lehetünk büszkék Esterházy Péterre és persze a nagyszerű magyar műfordítókra is, akik segítenek abban, hogy ezt a különleges prózai világot minél több nyelven megismerhesse az irodalomszerető közönség.