Úgy döntöttem, a 2026-os év első ajánlójában egy negyedévente megjelenő lap lesz, mégpedig az Apokrif. Nem szoktam külön kitérni a borítóra (pedig sok esetben nagyon is számít), de most egy nagyon különleges és igazán kreatív borítóval gratulál az Apokrif Krasznahorkai László Nobel-díjához. A borító Orosz Rebeka munkáját dicséri.
Remekül indul a lapszám tartalmi része is, Gergely Ágnes gyönyörű, A tekintet című versével. Ez a hiány, a veszteség és a beleérzés lírája is egyszerre. A lírai én felidézi magában azt a személyt, aki elérhetetlen messzeségbe került. Elmereng a hiányzó másik életének egy-egy mozzanatán, azon tűnődve, vajon volt-e valaha boldog. Az élettörténet néhány eseményén keresztül pedig metafizikai távlatok is felvillannak, valamint a gonosz és a gonoszság történelmi keretezése is megjelenik a verssorokban.
„[…] Nem adott könnyítést az életed.
Voltál te boldog? Nem kérdeztelek.
Megelégedett soha nem lehettél.
Gyereksírás. Háború. Fosztogatnak.
Gyalogút félméteres hóban.
Lyukas bakancs. Mások erről
verset írnak. A padlón fekszik
esztergályos lányod. Mások ettől
sírnak. Nem verték meg
a jampecok. Csak a hitét szidták.
Aztán elhallgattak ők is.
Mindenki őrzi a titkát.
Mióta elmentél, tudom, hogy
van gonosz. Nincs arányban
a gonoszság és a jóság. […]”
Azonban egy mondattal ismét a személyes térbe tér vissza a líra, a távollévő másik emlékéből és tekintetéből igyekszik erőt meríteni a lírai én. A végesség és az örökkévalóság találkozási pontja ez a vigyázó tekintet, amely egyszerre megtartóerő a véges élet terepén és vonzóerő, amely az örökkévalóság iránti vágyódást ébreszti fel a lírai énben.
„[…] Azt kérem csak, hogy nézz rám.
A tekinteted eléri, hogy
maradjak veretlen.
Várj rám. Várj meg.
Itt lenni szerettem.”
Borsik Miklós Ufó alszik a polifoamon című versének középpontjában az elvesztett anya áll. Mondhatni, egy közvetett irodalmi találkozásból született a vers, ugyanis Biró Zsombor Aurél és Till Attila beszélgetése szolgáltatta a témát, az ő beszélgetésük bázisát pedig Biró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című regénye jelentette. Borsik Miklós versében az anyaábrázolás problémája jelenik meg: a lírai én elhatározza, hogy ha regényt ír, Biró Zsombor Aurél eljárását követi, részletesen bemutatva az anyát, még az intim vagy épp kellemetlen pillanatokban is. Majd arra gondol, hogy az ő édesanyja már nem él, így semmilyen módon nem tudna beleegyezni.
„Birót követem, ha regényt írok,
gondolom, aztán eszembe jut,
hogy anyám meghalt, de attól még
megírhatom, ahogy Tilla mondja
– csak egy példa –, hogy anya „áll lógó mellel”
a tükör előtt. Aztán eszembe jut az
Emlőrák Gyógyításáért Alapítvány,
és hogy anyám a műtét után
implantátumokat reklámozott.”
Innentől az anya betegségének testen nyomot hagyó jelei vonulnak végig a versen. A polifoamon alvó ufó asszociációját is az anya jógázás utáni pillanatai hívták elő a lírai énben, de megjelenik a kábultan dolgozó anya képe is, valamint mindazok a tárgyak, amelyek a betegség során is kísérték az anya mindennapjait. Végül pedig ott lebeg a kérdés: hogyan lehetne megtudni, hogy vajon mindezt el szabad-e mondani?
A veszteséget különféleképpen megközelítő és tematizáló versek után a próza sem maradhat el.
Mirkó Anna Regina prózája Jása káposztája címmel jelent meg. Az írás első „képsoraiban” Léna és Máté életének intim pillanatai jelennek meg, de az intimitás hátterében áll a lényeg, vagyis Léna izgatottsága, amely a nagybátyja, Jása érkezését övezi. Jása egy ukrán rokon, akivel Léna korábban nem találkozott, de most Magyarországra látogat, s Léna és Máté lakásában száll meg. A reggeli készülődést megelőző erotikus pillanataiba komikus elemként vegyül az, ahogyan Léna próbálja kitalálni, milyen ételt is készítsen Jása érkezésére. Mire a szexuális aktus befejeződik, az ötlet is megszületik: krumplistészta csalamádéval. A vendégvárás előkészületeit feszültség hatja át, amelyet nem enyhít Jása vonatának tetemes késése sem, csak a Derbiben elfogyasztott fröccsök. Illetve valamelyest az is, hogy sikerült savanyú káposztát vásárolniuk, az édes csalamádét kiváltandó. A nagysokára megérkező Jása rögtön felismerte Lénát, ami nagy szerencse, mert Léna és Máté igen tanácstalan volt a vonatról leszálló tömeg láttán:
„Enyhén dülöngélve áll a harmincas évei végén járó pár a Keleti pályaudvar tizenkettes vágányánál. A nő a leszálló tömeget pásztázza. A férfi megkérdezi tőle, figyelj, hogy is néz ki a bácsikád. A nő huncutul ránéz. Nem tudom. Úgy néz ki, mint egy ukrán zsidó. Nevet. A férfi a tömegre néz: hát, nem lesz könnyű dolgunk, random viszünk haza egy embert, vagy van más terv? Egymásra néznek és úgy nevetnek, a könnyük is kicsordul. Figyelj, mondja a nő, erős orosz akcentussal. Mi lenne, ha vonatra szállnánk mi is? Bármelyikre, ami külföldre megy. Veszünk két üveg pezsgőt, és megyünk, mint a régi szovjet filmekben. Őrült vagy, imádom, hogy ennyire őrült vagy, a férfi átöleli, megcsókolják egymást.”
Lénáék lakásában – minden előzetes aggodalom ellenére – Máté és Jása bácsi közös nyelv nélkül is jól érzik magukat, megértik egymást és tartalmasan töltik az időt, amíg Léna előkészíti a vacsorát, a régi családi fotókat nézegetve, amelyek láttán Lénából előtörnek az érzelmek, s vacsorázni hívja a két férfit. Vacsora közben pedig Jása és Máté újabb közös programot találtak: amikor Jása megtudta, hogy nem Máté savanyította a káposztát, megígérte, hogy megtanítja, hogyan kell. Erre aznap este – tekintettel az elfogyasztott alkohol mennyiségére és arra, hogy Léna ragaszkodott hozzá, hogy a lakásban fellelhető ujjak száma állandó maradjon – nem került sor, de Léna és Máté elégedetten zárhatták a napot, hiszen Jása vendégül látása jobban sikerült, mint remélni merték.
Mirkó Anna Regina prózájában a történetmesélést a mindennapokból építkező nyelvi és szituációs humor viszi előre. Az orosz nyelvi elemek és Léna időnkénti küzdelme a magyar nyelvvel kreatív módon jelennek meg a szövegben, nem kerülnek túlsúlyba, nem uralják az írást, mégis hangsúlyosak maradnak. Kényes egyensúly ez – és Mirkó Anna Regina stabil írói kézzel tartja. Úgy tudom – és azt is kívánom magunknak, olvasóknak –, hogy lesz még folytatása Léna, Máté és Jása bácsi történetének.
