Egy betonszürke márciusi reggelen a ragadozó csirkék arra ébredtek, hogy furcsa érzést tapasztalnak a fejükön. Annyira furcsa volt, hogy nem is akartak beszélni róla, inkább másra terelték a szót.
– Elfogyott a kávé – csoszogott ki a konyhába a fehér kalapos csirke.
– Nem süt a nap, pedig tegnap megígérte – támolygott utána a fekete kalapos.
– Azt álmodtam, hogy a Neptunusz bolygó valójában egy görögdinnye, mi pedig megettük – csatlakozott a csevegéshez a barna kalapos. – Először megkopogtattam, hogy jó-e a hangja. Aztán, mivel nem értek hozzá, három vágással meglékeltem, és kivettem belőle egy piramist, hát piros volt, bele is haraptam...
Annyira elmerült a magyarázatban, hogy észre sem vette a fehér kalapos csirkét, aki közben átsurrant a boltba kávéért.
– Én meg álmomban örökbe fogadtam két rododendront. Na és? – vallotta be a fekete kalapos.
Lefőtt a kávé, meg is itták, de valahogy nem lettek jobban.
– Zsibbad a fülem. Annak is a cimpája – szólt a barna kalapos.
– Hasogat a hátam – mondta a fehér.
– Vetemedik a vesém – tette hozzá a barna kalapos.
Hamarosan elhatározták, hogy meglátogatják a Parmezánboszorkányt, mert eddig még bármilyen rejtélyes kór támadta meg a falu lakóit, a Parmezánboszorkány mindig tudott rá ajánlani valami hatékony gyógyszert. Pitypangot, ökörfarkkórót, galagonyát, vagy azt, hogy „egy napig üljél a valagadon”. Nagy reményeikkel leballagtak a háza elé, de csalódniuk kellett, mert az utcaajtó be volt zárva. Leültek hát a padra, amelyen a Parmezánboszorkány a szomszédokkal meg szokta beszélni a világpolitikai helyzetet. Általában Szíriáról volt szó, vagy Líbiáról, vagy Líviáról.
– Addig barkóbázzunk – javasolta a fekete kalapos csirke.
– Jó ötlet – felelték a többiek.
– Akkor kezdem – folytatta a fekete.
– Személy? - kérdezte a fehér kalapos.
– Igen.
– Sokat késik? - kérdezte ismét a fehér.
– Igen.
– Akkor a reggel nyolcas vonat – vágta rá amaz, a fekete kalapos pedig bólintott, hogy el van találva.
Túl voltak már a káposztalepkén, a Salamon-Szigeteken és a Chicago Bullson is, amikor hazaért a Parmezánboszorkány. Seprűjére akasztva egy hatalmas szatyor, tele különféle színű dübelekkel.
– Mi van, elfáradtatok? – tekintett végig a padon ücsörgő csirkéken.
– Nem, barkóbázunk – magyarázta a fekete kalapos. – Maga meg mit vett, mozsgyenkát?
– Annyiféle alakú és színű dübel van a piacon, hogy az ember belefárad nézni. Hoztam párat, majd sütök belőlük valamit. Újabban az indusztriális ihletésű gasztronómia kezd foglalkoztatni.
– Jó önnek – felelték a csirkék.
– Gyertek be, van puding – fordította el a kulcsot a zárban a boszorkány.
A csirkék aztán elmesélték a puding mellett, hogy mi minden bajuk lett reggelre. A Parmezánboszorkányt annyira meglepték a beszámolók, hogy elő kellett vennie a vastag zöld könyvet, amelyikben a felsorolásokat tartotta.
– Ez nem, meg nem is ez, meg emez sem – lapozott figyelmesen. Megvan! Közönséges cimpaköcsmör!
A csirkék hallották, de nem értették.
– Ez valami varázsige? Mert ha az, nálam még nem hat – szólt a barna kalapos.
A Parmezánboszorkány viszont elmondta, hogy a felsorolt tünetek egytől egyig a cimpaköcsmör nevű ritka, ám annál kacifántosabb betegség irányába mutatnak.
– Milyen az, amikor egy betegség kacifántos? – kérdezte bizalmatlanul a fehér kalapos.
A Parmezánboszorkány a könyv végi szómagyarázathoz lapozott. – Nézzük csak, kacagány, kackiás... kacifántos! Itt van. Nyakatekert, különösen bonyolult (szöveg, kifejezés, dolog), ami fölösleges, szükségtelen körülményessége, bonyolultsága miatt mesterkélten, természetellenesen ható, természetességéből kiforgatott dolog. Ami viszont magát a cimpaköcsmört illeti, minden esetben a fülcimpa elszínesedésével vagy egyéb elváltozásával jár.
– Meg viszket is, nem? – kérdezte a fehér kalapos, mert neki már egy ideje nagyon viszketett a fülcimpája.
– Milyen furcsa elváltozások jöhetnek szóba? – kérdezte a barna kalapos.
A Parmezánboszorkány visszatette a könyvet, és egy Kokó nevű lányról beszélt, akivel kollégák voltak még régen, lánykorukban, a kassai vasgyár dolgozóiként.
– Annyira megártott neki a folyamatos fémhő, hogy megkapta ő is a cimpaköcsmört szegénykém. Túlélte ugyan, de az egyik fülcimpája minden ebédszünetben kosárlabdányira duzzadt, és állandóan változtatta a színét. Pont ebédszünetben, értitek...
– És hogy viselte szegény Kokó? – érdeklődtek együtt érző tekintettel a csirkék.
– Hát, nehezen ment neki az ismerkedés, gondolhatjátok. Aztán mire megszokta, épp visszaváltozott neki normálisba. Persze addigra már a normális volt neki a nem normális, úgyhogy azt kellett ismét megszoknia. Volt mit csinálnia szegénynek. Még hólyagredukciós procedúrára is elutazott a messzi Magnyitogorszkba, de semmi.
– Egyáltalán miért hívták Kokónak? – firtatta tovább a boszorkány példabeszédében hallottakat a barna kalapos.
– Tudjátok, aranyoskáim, amikor én születtem annak idején, vagy hát mi ugye, a korosztályom, illetve minek is mondjam, akkor nem ilyen neveket adtak az anyukák a lányaiknak, mint most, hogy mit tudom én, Szilvia, meg Barbara, meg Kiara, és főleg nem olyanokat hogy Iringó meg Jázmin, sokkal inkább afféléket, hogy Gizella, meg Lujza, vagy Sári, de ha például valaki külföldi divathullámok alapján akarta keresztelni a gyerekét, példát vehetett például a francia divattervezőről, Coco Chanelről, aki polgári nevét tekintve egyébként Gabriella volt, csak aztán gondolom egyszer valahogy lekokózták, és rajta maradt.
– Értjük már – bólogattak a csirkék. – Továbbá jó lenne azt mondani, hogy ettől a választól jobban is lettünk, de nem így van – tette hozzá a fehér kalapos. Hasgörcsökre panaszkodott, csontlötyögésre, és a fogai is mintha egyenként ki akartak volna ugrálni a helyükről.
A parmezánboszorkány beleült a kecskelábú karosszékébe, letette az olvasószemüvegét, és komoly szemekkel a csirkékre nézett.
– Ez egy hosszú út lesz fiúk. Fel kell rá készülnötök. Mármint agyilag. Meg lelkileg. Meg mindenhogy.
A csirkék szájában megállt a puding a csodálkozástól.
– Hogy tetszik érteni, mama? – szólt a fehér kalapos.
– Úgy, hogy én értem, hogy ti most azért jöttetek el hozzám, hogy ennek vége legyen, de tudnotok kell, hogy ez még csak most kezdődik.
– Hogyhogy most kezdődik? Mit ír a könyv? Mi jó erre? Már az én cimpám is mintha fájna.
– Nem csoda fiam, hisz köcsmörödik. Ez egy ilyen folyamat. Azért nevezi a szakirodalom kacifántos betegségnek, mert mindenkinél picit más a lefolyása, és a gyógyír is mindenkinek más.
A csirkék értették is, meg nem is, de inkább az utóbbi.
– Ti értitek? – kérdezte a fehér kalapos.
– Nem. Miért, te igen? – szólt vissza a fekete.
– Tessék már világosabban fogalmazni, amúgy a puding jó volt – egészítette ki a visszajelzést a barna kalapos.
A Parmezánboszorkány látta, hogy metaforákkal a csirkéknél semmire sem megy, úgyhogy hangnemet váltott.
– Na figyeljetek akkor még egyszer. Tudjátok, hogy olyanok vagytok nekem, mintha az unokáim lennétek, holott nem erről van szó. Megmondom tehát a valóságot. Cimpaköcsmör ide vagy oda, meg kellene házasodnotok.
Olyan csend lett, hogy hallani lehetett a szút a gerendában, ahogy időnként perceg, vagy inkább másodperceg.
– De miért pont most? – kérdezték egyszerre a csirkék. Olyan képet vágtak, mint az ívelt ablakrés mögött kuporgó postás, akihez zárás előtt két perccel futnak be egy ládányi levéllel.
– Miért, miért. Mert már ivarérettek vagytok, vagy hogy mondják. Szóval nemsokára családotok lesz, és...
– De maga ezt honnan tudja ilyen biztosan? – szólt a barna kalapos, olyan tekintettel, mintha legalábbis a vasárnapi húslevesbe kapott volna meghívót.
– Nem is hogy tudom-e, csak hát ez egy ilyen körforgás. Telik az idő, és el kell tölteni valamivel. Erre találták ki például a ti korotokban a házasságot...
– De dönthetünk úgy is, hogy nem, és... – vágott közbe a fehér kalapos, de a boszorkány leintette egy műanyag légycsapóval.
– Dönthettek úgy, aztán majd jártok ide hozzám a cimpaköcsmöreitekkel. Nekem erre nincs időm, sem kapacitásom. Darwin Károllyal nem lehet szembe menni, majd meglátjátok. A természetes kiválogatódás folyamata nem állhat meg. Vagy ha mégis, annak viselni kell a következményeit.
– Ki az a Darwin? – kapta fel a fejét a fekete kalapos csirke.
– Ő találta fel a táplálékláncot, te légyagy – szólt közbe a barna kalapos.
– Olyasmi – bólintott a boszorkány, és írni kezdett valamit a tintaceruzájával az egyik újságpapír szélére.
– Mit ír, mama? – érdeklődött a fekete kalapos csirke, mire a boszorkány átnyújtotta neki a papírt.
– Nyugati tér 1-2, Budapest VI., West Balkán – betűzte lassan a csirke, majd megkérdezte, mi akar ez lenni.
– Keressétek fel ezt a helyet, barátaim, aztán mondjuk olyan tíz év múlva gyertek vissza, és elmondjátok, mi volt – mutatott diszkréten a kijárat felé a Parmezánboszorkány.
A csirkék csak nagyon fokozatosan indultak meg kifelé. Az egyiknek még a kezében volt a pudingos kanál.
– Na de és a házasodás, meg a cimpaköcsmör, meg ezek? – kérdezték méltatlankodva a csirkék, de a boszorkány csak bólogatott, hogy „ott majd mindent megmondanak, hogy mit hová”, és miután kilökdöste őket az utcára, kettőre zárta a kiskaput.
– Akkor tíz év múlva srácok! Addig meg jót ne halljak! – fordult vissza az előszobába a Parmezánboszorkány.
---
A szövegnek itt még nincs vége. Ha kíváncsi vagy a folytatásra, kattints ide!
Az olvasótermi tartalmak hozzáférése előfizetéshez van kötve. Az először regisztrálóknak azonban egy hétig ingyenes és minden kötelezettségvállalástól mentes elérést biztosítunk.
