A Kalligram friss száma áll a mostani lapszemle fókuszában, a tematikus lapajánlóban a várakozás a központi mozzanat.
Bánkövi Dorottya A várakozó című verse az életformává lényegült várakozást tematizálja, a folytonos elodázást, a lehetőségek elől való kitérést, felmutatva, hogy az alkalmas időt és a pillanatot nem lehetséges elhalasztani. A vers (egyes szám harmadik személyű) főszereplője élete jelentős részét várakozással töltötte, olyannyira, hogy már nem is tud visszaemlékezni arra, hogy milyen volt, amikor nem várakozott. Egész életében átengedte a döntéseket másoknak, mások kezébe helyezte a sorsát. Mert ilyen, ha valakinek második természetévé lesz a várakozás, amikor neki kellene dönteni, lépéseket tenni, sodródik, különféle feltételeket szab, csak azért, hogy elkerülhesse a tényleges cselekvést, levesse magáról az elhatározás terhét.
„A várakozó
mindig azzal kezdi a mondatot,
hogy majd akkor, ha.
Ha például karácsony lesz, születésnap,
névnap, nyáriszünet.
Mert akkor,
el fogja hagyni a feleségét,
le fogja zárni a viszonyát,
vissza fog költözni a szeretőjétől,
vissza fog költözi külföldről,
el fog költözni tőle,
el fog válni
és nem bántja többé.
Vele lesz,
és akkor
jóvá fogja tenni.
Szeretni fogja őt
és a gyerekét is.
Nyaralni viszi,
játszik vele, tanítgatja,
majd akkor,
ha megtanul járni, beszélni, biciklizni,
iskolába megy, versenyhelyezést ér el,
leérettségizik, felveszik egyetemre,
lediplomázik, ledoktorál, Nobel-díjat kap.
Majd akkor, ha.
És szokás szerint kétségbeesik,
aztán új határidőt talál ki annak,
akire várakoznia kell.”
Az, akinek a várakozás – úgyszólván – második természetévé lett, nem vállal felelősséget, nem csupán az egyes, konkrét dolgokban, hanem átfogó módon, önmagáért, a saját életéért sem. A várakozó szenved, de szenvedésében van kielégülés, maga a várakozás türelemmé formálódó türelmetlensége elégíti ki a folyvást várakozót. Ez adja az állhatatosságát is, a várakozás lényege a kitartásban van, abban, hogy az ember kitart az elhatározás nélküliségben, kitart abban, hogy nem néz szembe saját életével. Azonban mégsem teljesülhet be a várakozással töltött élet utáni vágyakozás. A valóság, a váratlan események, a végesség jeges, de józan hangja megszakítja. Bánkövi Dorottya lírájában a főszereplőt egy telefonhívás zökkenti ki a várakozásból, döntenie kell, be kell mennie a kórházba, ám a várakozásnak sincs végtelen jövő ideje, véges élet azonban így sem tud versenybe szállni a várakozás időtávjaival:
„Mire beért, elvitték
a várakozás testét.”
Gerzsenyi Gabriella Delikátesz című prózájában egy egészen más típusú várakozást láthatunk. Gyermeki várakozást. Rózsika, a nagymama húga érkezik, nagy örömmel kotorja elő a táskájából az aktuális meglepetést, amit a családnak hozott. A gyerekek – bár különösebben nem rajonganak Rózsikáért – kíváncsian várják, ezúttal milyen ajándékkal készült.
„Mi gyerekek jobbára csak akkor örültünk szegénynek, ha valami finomsággal érkezett. Egyébként nem nagyon találtuk vele a közös hangot. A ››Szijjjja, drága, hogy vagy?‹‹ kezdetű mondata és két nyálas puszija után lényegében elakadt a beszélgetés. Meglátogatni sem igyekeztünk. A szobája díszesen volt berendezve, kristályokkal, mütyürkékkel. A szekrények kulcsán rojtok lógnak, amit nagyon szerettünk simogatni, lóbálni. Ám ő ránk szólt örökké, nehogy valamit összepiszkoljunk vagy eltörjünk.”
A meglepetésre, finomságra váró gyerekeknek ezúttal a látogatás is csalódást okozott, ahogy anyjuk átvette a zacskót, húslé csöpögött, az édességgel kapcsolatos ábrándok szertefoszlottak, Rózsika viszont szemmel láthatólag nagyon büszke volt a szerzeményre, és arra, hogy átadhatta. Gerzsenyi Gabriella prózájában a kíváncsiság, a várakozás és a csalatkozás gyermeki perspektívából jelenik meg, ahogy a történelmi, helytörténeti vonatkozások is, ám a felnőttek nézőpontját is integrálja, emellett mind a környezetet, mind pedig a személyeket és élettörténetük, személyiségvonásaik lényegi mozzanatait tömören és érzékletesen mutatja be. A szerző friss kötete nemrég jelent meg a Kalligram gondozásában, Hazajáró címmel.
Inkei Bence Nem táncol senki című, rövidesen a Kalligram Kaidónál megjelenő regényéből is olvashatunk egy részletet a friss lapszámban. Itt a várakozás kevésbé explicit módon jelenik meg, mint a fent kiemelt írásokban, azonba a főszereplő, Pali életét is meghatározza az, hogy vár: dj-ként éjjelente várja, hogy a közönség táncoljon azokra a dalokra, amelyeket ő igazán szeret játszani, várja, hogy a ’80-as évek nagy slágerei mozgásba hozzák a rendezvények résztvevőit, amikor pedig ez nem sikerül, arra vár, hogy végre hazaérhessen. Várja, hogy rátaláljon a szerelem, hogy Krisztinával az első, balul sikerült találkozó után, újra kapcsolatba léphessen, vagy éppen azt várja, hogy visszatérjen egykori önmagához, újra könnyedén és sikeresen ismerkedhessen. Inkei Bence regényrészlete a szórakoztatóipar világának kapuit is kinyitja az olvasó előtt, ezzel párhuzamosan pedig Pali vívódásaiba is bepillantást enged, megismerhetünk néhány részletet a férfi gyermekkorából, apjához fűződő viszonyából, megsejthetjük az apa titkait. Majd azt is láthatjuk, hogy miképp hat a gyermekkorban és a felnőttlétben mindaz a megélés-töredék, amely a gyermekkor családi életképei kapcsán felbukkan a szövegben. Szerelmi viszonyok reményei és kudarcai, nosztalgikus és fájdalmas, vagy épp feszültségkeltő emlékek kúsznak be a jelen történéseibe, filmkockákként váltják egymást a jelen és a múlt történései és megélései. Izgalmas, magával ragadó, sokszor élmény- és emlékfolyamként áradó írás ez – érdemes várni a teljes regényt is.
