Nem volt már helyem, magamban
se, talpam mégis talált egy tenyérnyit.
Erre nem jártok gyakran,
ha mégis, csak megtévedetten.
Ilyenkor a félelem kifehérít
zajverésetek hallatán –
ez sem egy zarándok, és kifordulok
magamból, akár egy sarlatán.
Krisztus is odavan mindennap,
hogy megkeressen, utánatok ered,
elétek áll, de semmit nem enged
pillanatnyi zavarotok látni.
A kereszt tövébe leültem,
(...)
arra a mindenség is csak dadog,
vagy már én nem értem azt a nyelvet.
De egy sorban is elférnek olykor a napok,
egyetlen verssel néha betelnek.
„Krisztus illata vagyok.”
Aminek mennie kellett, elment.
Ami jön, úgy legyen, ahogy lennie kell.
Túl vagyok magamon, nem mosom
kezeim, se másét, semmivel.
Leülni a kereszt alá: szövetség,
annyi, mint a sajátunkat átadni –
lemondás és fölvállalás, a lehetetlen
maga: magunkat se áltatni!
Ha Téged is megfogott a mű, akkor itt tudsz több, ehhez hasonló verset olvasni.
