Még ki sem világosodott igazán – a postás még a hajnali hidegtől átfagyva dugdosta a megyei hírlapot a postaládákba –, amikor elhelyezkedett a bokrok tövében, a kerítés sarkában, és megtöltötte fegyverét. Lesben állt, mozdulatlanul, figyelmét mindössze az égen elvonuló vadlibák vonták el, egyetlen percre, amíg a háza mögött fekvő erdő magas lombjai mögött el nem tűntek, és emlékük mindössze mindenfelől visszhangzó gágogássá halványult. Így várta őket hosszú, egyhangú órákon át, s közben maga sem tudta eldönteni, a nyirkos időjárástól vagy az izgalomtól remeg-e jobban. Hiszen izgult, nem tagadhatta maga előtt sem, hogy fél meghúzni a ravaszt, fél még a levegőbe lőni is, és akárhogy is töprengett, minduntalan arra jutott, hogy leginkább a puska hangjától tart, egy fülrepesztő dördüléstől, ami egy „ilyen napon” a maga ellentmondást nem tűrő erejével végzetes elhatározásokra sarkallhatja az embert.
