A reggeli rutinom pár fekvőtámasz, zuhany, egy kis belső átszellemüllés, ráhangolódás a napra, majd müzli és kávé. Csók a családnak, fülvakargatás a kutyának, slusszkulcs. A kocsiban vidám zene a vidám naphoz.

Imádkozom, hogy ne legyen dugó, de amikor a Vasgyárhoz érek, rájövök, hiába. Már a felüljárónál araszol a sor. Elmerengek. A napfényt nézem, ahogy ugrál a gyárkémények tetején. Nem kapcsolok időben, amikor megindul a végeláthatatlan kocsisor, rám dudálnak.

A járdán fut egy srác, pelyhedző bajuszán megcsillan az izzadság, szürke dzsekit visel,  a hátizsákja minden egyes mozdulatnál fel-leugrál, ütögetve a hátát, de láthatóan nem zavarja. Erősen liheg, a kifújt pára úgy ömlik ki a száján, mint a gőz egy kisebb gőzgépből. Beér engem, majd az előttem araszoló buszt, néha vigyorogva bekukucskál a busz vezetőjére.

Mi ez, valami játék? 

Lehagyjuk a fiút, akit ez láthatóan nem zavar, rohan tovább. Aztán pár méter és újra megállunk. A fiú utolér, majd lehagy, elfut a busz mellett. Újabb mosoly, most az utasokra.

Hová futsz, drága barátom, korán reggel teljes harci díszben?

A busz meglódul, lehagyja a fiút. Már nem mosolyog. Elszántság tükröződik az arcán, ahogy látja a növekvő távolságot közte és a busz között. Ekkor esik le, hogy a buszhoz fut, nem messze a megálló. Rám dudálnak ismét. A mögöttem lévő sofőr már erőteljesen gesztikulál, nem érti, miért nem lövök ki a busz után. Nem törődöm vele, tartom a fiú tempóját, fej-fej mellett haladunk.

Előttünk úgy ötven méterre a busz lefékez a megállóban.

Utasok le-felszállnak.

A fiú belehúz, már sprintel.

Elkap a hév, villogok a busznak, hátha ezzel feltartom. A mögöttem lévőnek rátapad a keze a dudára.

Ez az, pajtás, nyomjad csak, hátha ez is segít!

A fiú már úgy fut, hogy attól tartok, a hátizsákja átrepül a feje tetején. Fel sem fogom, hogy úgy drukkolok magamban, mintha csak egy csapat lennénk. Már én is dudálok. Van is eredménye.

A buszvezető kivár.

A srác eléri a hátsó ajtót.

Én erőteljesen fékezem.

Az az elkeseredett arc, ahogy a fiú ránéz az utolsó pillanatban előtte becsukódó ajtóra.

Rátámaszkodik a térdére, kétrét görnyedve liheg. A busz méltóságteljesen elindul. A mögöttem lévő kielőz, rázza felém az öklét, de megáll a keze a levegőbe, ahogy mellém ér. Nyilván nem érti, miért verem két kézzel a kormányt.

A kocsisor hosszú kanyarral jobbra követi az utat, de a busz egyenesen halad előre egy mellékúton a végállomás és a piac irányába. Hosszú, egyenes szakasz. Üres. Belém villan az ötlet. Kicsapom az indexet, behúzok a megállóba, kivágom a fiú felé eső első ajtót.

– Pattanj be, pajtás!

Még mindig nagyon fújtat. Felegyenesedik, rám néz.

– Beelőzzük!

Intek fejemmel a busz felé. Lassan felfogja. Beugrik mellém. Kövér gáz, kivágódom a kocsisorba, majd uzsgyi a busz után.

– Láttam a szemétládát – mondom a srácnak mosolyogva. – Most megmutatjuk neki.

Rákacsintok. Csak néz rám tanácstalanul, aztán felenged, átragad rá a lelkesedésem.

– Miért segít? – kérdi.

– Nem bírom az ilyet! Gondolj már bele, mekkora poén lesz, ha a következő megállóban felszállsz és a szemébe nézel. Csak ennyi. Nem szólsz, nincs vita, csak nézed.

Közben autóversenyzőt  meghazudtoló gyorsasággal utolérjük a buszt. Szembe senki, index, előzés. Nagyszerű pillanat, amikor ránézek a sofőrre.

A piacnál még elkapjuk a zöldet. A lámpa után éles jobbkanyar, ez egyirányú utca, kétsávos.

Hangos fékcsikorgással állunk meg. A visszapillantóból látom, hogy a buszt megállította a piros lámpa.

– Na, megcsináltuk.

Győztes mosollyal fordulok a fiúhoz. Csillog a szeme, hitetlenkedik, pacsizunk. Jó utat kívánok neki. Zavarban vagyunk mindketten.

– Köszönöm szépen.

Csóválja a fejét. Kiszáll, de nem indul azonnal. Beint az ablakon. Még talán mondana valamit, de sietnie kell. Megkerüli a kocsit. A visszapillantóból nézem. Még mindig nekem integetve megindul át az út másik oldalára, a buszmegállóhoz. Visszamosolygok rá, intek neki.

 Egy lökhárító robbantja szét az idilli képet. Lefagy a kezem a levegőben. Kiáltani szeretnék. Szertefoszlik a meghitt pillanat. Az integető kéz groteszk mozdulata, a lábak rendezetlen kalimpálása a levegőben.

Mély, tompa puffanás.

A kifacsart test az aszfalton.

Egy megkésett fékcsikorgás.

A piac szemben lévő oldaláról megindultak az autók. A fiú nyilván nem látta, mert csak a piros lámpánál várakozó buszra koncentrált. A becsapódó kocsi feldobta a levegőbe, odébb repült másfél métert.

Nem messze terül el a kocsimtól. Már nem kell a visszapillantóba néznem, hogy lássam. Némán meredek a kitekeredett testre, majd mindkét kezemmel betakarom az arcom, és ráborulok a kormányra. A filmekben a hős azonnal kipattant volna az autóból, egyik kézzel a fiú nyakánál tapintaná a pulzust, a másikkal hívná a mentőket. Én meg csak ülök bénultan.

Tíz másodperc az örökkévalóság, ennyi ideig tart feleszmélnem a sokkból. Kitámolygok az autóból, alig férek oda a mozdulatlan testhez, egy kisebb tömeg veszi körül.

– Hívták a mentőket?

– Honnan jött?

– Látta valaki?

Egy nő az autómra mutat.

– Abból a kocsiból szállt ki.

A motor még mindig jár, az ajtó nyitva.

– Kié ez az autó? – ordít egy tagbaszakadt figura.

Mintha csak kisiskolás lennék, úgy jelentkezem, szótlanul.

– Álljon már odébb, jóember, feltartja a forgalmat.

Kelletlenül visszaülök, nyomul utánam az egész kocsisor. Időközben a piac másik oldaláról érkeztek.

Tolnak maguk előtt.

Sehol egy leállósáv, a korlátok miatt meg sem tudok állni.

Kétségbeesetten nézem a visszapillantóban, van-e bármilyen változás. A hömpölygő autók tankként nyomnak előre. Meg kell kerülnöm az egész piacot, ha vissza akarok térni a baleset helyszínére. Az három kilométer... Száguldom, veszélyes előzésekbe megyek bele, átkozom a  láncreakciót. Mindez nem történt volna meg, ha eldobom még egyszer a kutyának reggel a labdát, ha búcsúzáskor egy kicsivel tovább tartom karjaimban a feleségem, ha egy picit még játszom a gyerekekkel.

És legfőképpen ha nem veszem fel a fiút.

Egy újabb örökkévalóság, mire visszaérek.

A mentő már kiért. Leparkolok. Odarohanok a tömeghez. Nem törődve a morgolódással, erőszakosan tolom el magam elől a bámészkodókat.

Megpillantottam a fiút, ott ül a mentőben.

A legszívesebben elsírnám magam megkönnyebbülésemben.

Mosolyog, és még ő szabadkozik.

– Kapott egy kis agyrázódást, bevisszük megfigyelésre – mondja a mentős.

A fiú és én ma már másodszor integetünk egymásnak.

 

Az írást megtörtént esemény ihlette.