A 2025. szeptember 19–28. között zajló eSzínház Fesztiválon ifjúsági kategóriában tekinthető meg a Mesebolt Bábszínház és a Kőszegi Várszínház közös produkciója, az Én, a vámpír című előadás.

A XX. század második felének a mainál jóval nagyobb ismertségre és elismerésre méltó költőóriása, Baka István A kisfiú és a vámpírok című, skiccszerű tömörséggel megírt műve alapján, valamint más művei és versei fölhasználásával készült szöveget Fábián Péter, a darab rendezője alkalmazta színpadra. Már az eredeti mű sem az a klasszikus vámpír-rémtörténet, sőt fölfogható annak a paródiájaként. Inkább egy – Baka Istvántól egészen magától értetődően mély orosz hatást, bulgakovi és gogoli vonásokat mutató – groteszk, szürreális színjáték vázlata, csípős társadalomkritikával, a bohózati elemekig menő humorral és kellő arányú misztikummal.

 A témája viszont orrvérzésig magyar: valahol a nagyon is fölismerhető jövőben, kishazánk apokalipszisén túl, a beszédes nevű Sárd vármegye despotikus vezetésének és pokoli mélységekbe süllyedt közállapotainak paródiája. Az csak gazdagítja a darabot, hogy Baka magyarság-kritikáját az adaptációba beemelve egy-egy ütősen erős verse szólaltatja meg, expresszív kórusban, és, a rendező, de a zeneszerző Horváth Szabolcs külön dicséretére is legyen mondva: az utolsó szavukig gondosan hallható-érthető interpretálásban. A zenei rendezés érdeme az is, hogy a darabban mindvégig a megváltás esélyét szimbolizáló zenemű, Liszt 1848-ban (!) komponált Szekszárdi miséje, amit itt Sárdi misének titulálnak, végül is fölcsendül. Kell ez a fény – mert amúgy minden szarkazmusa ellenére is nyomasztóan sötét utakon visz végig ez a színdarab.

Mégis helyes, hogy az ifjúságnak is ajánlják: múlttól jelenig van mit tanulni belőle a jövő letéteményeseinek. Nem egy disztópiáról derült ki már, hogy valójában nem volt más, mint realista jóslat. Elképesztő, milyen könnyedén hulldogálnak alá a darab szavai a jelenünk talajára, hogy nyomban megtalálja a helyét, és összeolvadjon napjaink hasonló mocsarával a szöveg minden sora. Amit Orwell az 1980-as évekre jósolt, majd Baka a ’80-as években látott és érzett, és a sötét jövőbe vetve megfestette a lehető következményeit, az itt van, ezen a kevés elemmel jól berendezett, ügyesen bemozgott és mozgatott, a színészek gyors gesztusaival átalakítható kicsi színpadon előttünk – és a színházon kívül mindenütt körülöttünk. A keleti despota, akit bálványként kell félni, a megroppantott ellenálló-képesség, az egyre fogyó világosság és értelem, amit az egyetlen magát tartó ember, Bakó András tanítóbácsi elbukása után már csak a kisdiákjai képviselnek – ha bírják… Az a kevéske gyerek, aki e szép új világba született, a kihalt kisváros utolsó reménye, de nem akármit kell vállalniuk, hogy a jövőt megválthassák. A megoldás pontján a dráma szinte tragikus sötétségbe süllyed. Még jó, hogy azután fölcsendül a mise.

 

Ha egy darabot egy bábszínház jegyez, de tudható, hogy nem hagyományos bábelőadás, mindig kíváncsian várom, mi lesz a színészek és a bábok viszonya, mekkorák és milyenek lesznek a bábok, mi lesz a szerepe annak, hogy ők: bábuk. Ebben a színdarabban a vámpírragállyal megfertőződöttek a bábok. Azaz, de facto: az élőhalottak. Boráros Szilárd tervező ezzel fején találta a szöget – vagy mondhatnám ironikusan, a karót, ha már vámpírtörténetről van szó. Az emberből vámpírrá váló szereplők saját „halotti maszkjukat”, azaz nagyított, kimerevített kifejezésű arcképüket viselik a fejükre húzott köpönyegük fölött. A preparált avatárjukat, ami már nem élő ember többé, de nem is tisztességes hulla, hanem a hatalom zombija. És azontúl mind ugyanolyan mereven is mozognak, mint az alacsony, köpcös, mégis túl sok helyet elfoglaló despota, aki már élő állapotában is báb volt.

Ezek a bábos effektek: a mozgás, a maszk, a függöny mögötti árnyjáték, illetve ezek mellett a jelmeznek nem is mondható fekete ruhák, amiből csak a despota arany, meg a nimfomán neje vörös giccspompája rí ki szántszándékkal, de ugyanígy a színészek által elvégzett nyílt díszletváltás vagy a tagoltan skandáló kifejező kórus is, mind-mind a hetvenes évek kísérleti csoportjainak szinte beavatkozóan direkt módszereit juttatják eszembe. Az akkori független színház ugyancsak hagyta magára hatni a brechti expresszivitást – és vajon ma, még szeretjük a Volksbühne-hatásokat? Mondhatom, szeretjük –  úgy érzem, ezen az apró színpadon pedig különösen az előadás javára szolgáltak.

Az egész játékot hat színész és egy köztük játszó zenész viszi végig a színen. Despotáéktól ellenállóig, lázadó tömegtől a gyerekekig, élőtől élőhalottig ők heten hullámzanak ide és oda, bújnak ki és be a kis színpad ötletes zugain át az összes szerepben. Ám az adaptáció lehetővé teszi, hogy szóló is jusson nekik: Lukács Gábor tanítóbácsijából átsugárzik a nem harcosnak született gondolkodó ember gyötrelme az eltökéltség hiánya miatt, Kolozsi Angéla stréberkéje kiválóan kidolgozott apró gesztusokból áll össze, Kovács Bálint aktatáskás ügynöke összetéveszthetetlen 3/3-as besúgó, Kőmíves Csongor despotája és Gyurkovics Zsófia despotánéja épp a túlzásokkal mutatja be plasztikusan a gátlástalan hatalomvágyat, Varga Bori plátói-szerelmes diáklánykája hitelesen hozza a feladata jelentőségéből bátorságot merítő gyermeki idealizmust.

A ragyogó utalásrendszer is megér egy színházi élmény utáni elemző-bogozó beszélgetést, főleg a fiatalabb nézőkkel: a despota figurájának a korunkra utaló jelzései, a gyerekek darker-öltözéke, a despota Drakulára célzó neve: Borgói Cézár, hát még a titkára neve: Lugosi, vagy a tanító neve: Bakó, ami nemcsak a hóhérra utal, hanem nyilván Baka nevére is, vagy hogy Liszt Ferencet ártó idegennek nevezi a hatalom, vagy épp az, hogy a miséjét 1848-ban írta… és így tovább. Ebben az előadásban gazdag múlt- és jelenbeli rétegek gyúrják egymást – ez is adja, hogy a befogadása kifejezetten erőteljes élmény.

 

Készült az eSzinház és a Szófa Irodalmi Portál együttműködésében, a fesztiválról az alábbi linken tudtok tájékozódni.