Többnyire előre megmondhatjuk, hogy melyik szerző és művész
kap hozsannát, függetlenül az aktuális teljesítményétől, és kiket gyaláznak rendszeresen, szintén
függetlenül attól, hogy éppen milyen színvonalú a munkájuk. Ez a kritikusok – és a sajtó – megbo-
csáthatatlan árulása. Ám ha arra gondolunk, hogy ha gerincesek volnának, elveszthetnék állásukat
vagy megélhetésüket, mindjárt szelídebb húrokat pengetünk. Igen. Nem mindenki walesi bárd.
Az egyedülállóknak könnyebb. De majdnem mindenki házas, szülő, családfő, esetleg felnőtt gye-
rek idős fölmenőkkel s más eltartandó embertársakkal körülvéve.
Mielőtt ez a háborús helyzet kialakult volna a hazai kultúrában, én úgy gondoltam, kétféle
kritikát érdemes írni és persze olvasni.
1. Szakértő bírálat. Ebben egy hozzáértő, a területen jártas és valamennyire képzett szakember
avatja be az olvasókat abba, hogy miként tehetik magukévá a vizsgált könyvet (előadást, képet,
filmet, szobrot stb.). Nem az a lényeg, hogy az hányast kap, noha az is része lehet az elemzésnek,
hanem az, hogy MILYEN. Milyenféle. Fajta. Jellegű. Hová sorolható. Dosztojevszkij vagy inkább
Tolsztoj imádóinak ajánlható. Melyek a rejtett szépségek, igazságok, összefüggések, amiket
megkaphatunk, ha ihletetten közelítünk a vizsgált alkotáshoz.
2. Műélvező bírálat. A kritikus úgy tekinti, hogy ő csak egy olvasó (néző, moziba járó) a sok
közül. Erre utaló kijelentéseket gyakran és többen írnak le. Így tehát egyszerűen elmeséli, miként
hatott rá a regény, a dráma, a szobor. Ez az alapállás számomra elfogadható. Ám akkor én azt
szeretném, ha mindennap, minden héten, minden hónapban egy másik olvasó (műélvező) kap-
na lehetőséget, hogy leírja, milyen élmény volt a befogadás. Ez azért demokratikus megoldás
volna, ugye?
