Arra már többször utaltam, hogy szeretem a negyedévente megjelenő lapokat. Ennek az a legfőbb oka, hogy ezeket a lapszámokat – részemről – mindig különleges várakozás övezi. Az Eső sosem okoz csalódást, minden évszakban nagyon színes, műfaji és stilisztikai szempontból gazdag lapszámmal jelentkezik. Nincs ez másképp az idei nyári szám esetében sem. Nehéz dolgom volt, ki kellett hagynom néhány remek írást, hogy az Olvasóink mondhassák: De hiszen ez csaknem a teljes lapszám! Milyen válogatás az, amelyikben szinte minden benne van?

Tehát – többek között az internalizált elvárásokra és a műfaji kötöttségekre tekintettel – nem kerül bele minden az ajánlóba, de igyekszem jó néhány írást kiemelve bemutatni, milyen színes lapszámról van szó. A mostani ajánlóban az emlékek, a múltbeli traumák és jelen párbeszéde bontakozik ki leginkább. Az írások többségét a lapszám „Fuldokolva” című szakaszából válogattam.

 

Kezdjük Jónás Tamás írásaival, egy újabb kitűnő verset olvashatunk a szerzőtől, amely Önvédelem címmel, amelyben egy nőalak homályos emlékképe rajzolódik ki, majd lassan kibontakoznak a fájó emlékek és a félelmek, mondhatni, egybefonódtak a személlyel, aki a feldolgoz(hat)atlan trauma szimbóluma lett. A trauma szóval pedig meg is érkeztünk ahhoz a Jónás Tamás-esszéhez, amelyről bővebben is írok, és amelyhez a fent említett vers kiváló előhang. Az esszé címe A trauma mint trauma, tartalmát tekintve pedig egy igen kurrens témát dolgoz fel, a traumairodalmat, pontosabban a trauma irodalmi megjelenését és annak jelentőségét. Jónás Tamás esszéje azzal az állítással kezdődik, hogy bár szeretnénk, ha a boldogság lenne a közös javunk, végső soron „a trauma az, ami mindannyiunk közös nevezője”. Ezért a traumaírás létjogosultsága aligha megkérdőjelezhető, ugyanakkor – ahogy Jónás Tamás kiemeli – a traumaírás már-már önálló műfajjá váló kategóriájának három alapvető olvasata rajzolódik ki: értelmezhetjük terápiaként, művészetként és bizonyos esetekben üzletként is. Ebből a három értelmezésből az is következik, hogy a szépirodalmi igényesség nem feltétlenül valósul meg ezekben az írásokban, de azt nem lehet tőlük elvitatni, hogy „társadalmilag fontos folyamatokat mutatnak meg egyéni történeteken keresztül”.

 

Jónás Tamás szót ejt arról is, hogy a traumaírás során, magában az írás folyamatában milyen nehézségekkel kell szembenéznie a szerzőnek, de azt is hangsúlyozza, hogy döntő jelentőségű a nehézségeken való túllépés. Az írás és a gyógyulási folyamat összefüggésein túl arra is rávilágít, hogy a trauma kibontakozási folyamatának nem csupán terápiás, de társadalmi, közösségi szerepe is van, még akkor is, ha az irodalmi történetmesélés – a különféle történelmi, társadalmi és technológiai átalakulások során – már nem a nagy narratívák köré épül, hanem helyükbe a „sokszínű, fragmentált, személyes beszámolók” lépnek. Ezek az egyéni hangokon megszólaló írások pedig „[m]ás emberek, mikrovilágok bejáratai”. Ugyanakkor azt is elismeri Jónás Tamás, hogy a „kapitalista profitéhség” nemritkán elveszi az ilyesféle írások lényegét, az „őszinte önreflexiót, a megértésre és párbeszédre való törekvést”. Azonban ez a jelenség még nem helyezi és nem is helyezheti hatályon kívül a traumaírásokban megnyilvánuló személyes narratívák értékét, amely leginkább abban áll, hogy a társadalmat is önreflexióra készteti, tükröt tart. Ám sok esetben épp ez hiúsul meg.

 

Jónás Tamás nem a növekvő számú traumaírásban látja a problémát, hanem a befogadói oldalon, empátiahiányt, áldozathibáztatást, egyéb megoldások felé terelést, vagy éppen esztétikai természetű kifogásokat detektál, valamint felhívja a figyelmet arra a jelenségre is, hogy az egyéni traumák elutasításával párhuzamosan gyakorta megjelenik a közösségi traumák hangsúlyozása. A trauma fogalmának kitágításával igyekszik bemutatni a szerző, hogy a kollektív, közösséget formáló traumák mellett az egyéni élet számos élményében megjelenő traumák sem elhanyagolhatók – már csak az identitásképző szerep szempontjából sem.

 

Végezetül a traumairodalom társadalmi párbeszédben, a tabuk ledöntésében vállalt szerepét tárgyalja az írás, bevonva egy személyes szálat is, amely Jónás Tamás Kívülálló című, traumákra fókuszáló regényéről, pontosabban annak csalódást keltő fogadtatásáról szól, a megértés (vagy a megértésre való készség?) hiányáról. Holott – ahogy a szöveget záró sorokban is felvillan – talán az olvasás is lehetne egyfajta trauma, s ebből a traumából nőhetne ki az a katarzis, amelyet gyakran várunk a művészeti alkotásoktól.

 

 

 

A trauma nem, de az emlékek, emlékfolyamok Schillinger Gyöngyvér Kis istenek című írásában is megjelennek. Kishíján reflexből novellát írtam műfaji megjelölésként, de az az érzésem, hogy ezt a kérdést nem lehet ilyen egyszerűen lezárni. Az elbeszélő beteg édesapjával ül egy igen rossz állapotban lévő kórházi váróban, miközben levelet fogalmaz a nővérének, akiből azóta író lett, aki eltávolodott a családi élettől, akinek a hol- és hogylétéről nem tudna mást mondani a betegeskedő apának, csak hazugságot:

„Apa rólad kérdezget, mi van a nővéreddel, merre lakik most, és én sem tudom, mit hazudjak neki.”

Végső soron az egész történet, az asszociációs láncolatokkal, a szakadozó emlékfolyamokkal – amelyekbe olykor betör a jelen, a kórházban való végtelennek tűnő várakozás elnyúló jelen ideje – nem más, mint az elbeszélő nővérének írt levele. Gyerek- és kamaszkori emlékek sorakoznak fel, kibontakoznak a családi viszonyok, többnyire az elbeszélő és a nővére közötti kapcsolat kerül a fókuszba, amely bár emléktöredékekből épül, mégis felfedezhető benne a koherencia. Olykor, néhány hétköznapi mozzanaton keresztül a szülőkhöz való viszonyuk is kirajzolódik, az anyát és az apát viszont csak az elmúlás köti össze ebben a levélben:

 

„Nem írnék ennyi mindent, ha nem lenne ilyen nehéz ülni az elfolyó apánk mellett, és sajnálni, undorodni, hogy ezek gombócként összegyűlnek a torkomban. Anya legalább ezt nem érte meg. Kibékült vele a végén, úgy ne menjen senki a sírba, hogy gyűlölködik, vinné az érzést a következő életébe, akkor anya, tudod, spirituális lett. Apának rossz gyerekkora volt, rosszabb, mint a miénk, és voltak jó időszakai, szerinte apa akkor volt az igazi.”

 

Az elbeszélő nem a családtagjai „igazi” karakterét keresi, de a levélírás nem is annyira a jelenbeli szituációból való menekülés, inkább olyan vigaszt keres a múltban, amelybe beszivárog némi keserűség, amely a mindennapok elengedhetetlen tartozéka. A levél jelenre reflektáló részei sem az apa „igazi” alakját fürkészik, hanem a hús-vér embert, a személyiségnek azt a komplexitását, amelyet a betegség lerombol, de az a lehetőség is felmerül, hogy már a hirtelen összeomlás előtt megkezdődött a kiüresedés folyamata:

„Apában meg összeomlik az, ami az apánk. Házfalakról álmodok, amik összedőlnek, és kiderül, hogy már rég nem volt köztük semmi, hogy a nagy büdös semmit őrizték azok a falak.”

Az elbeszélő úgy érzi, csak a nővére szavai tudnának hatni, de közben legbelül tudja, hogy a levélre nem érkezik válasz. Végül egy régi emlék és egy végtelennek tűnő pillanat olvad össze a kórházi dolgozókra, a „kis istenek”-re való várakozás szűnni nem akaró jelen idejével.

 

 

Bánki Éva novellájában egy diszfunkcionális házasság életképei tárulnak elénk. A novella a házaspár férfi tagjáról kapta a címét: Marci. Marci és Ági házasságában Ági a kenyérkereső, egész nap a bankban dolgozik, Marci pedig a napi ügyeket intézi, a gyerekekkel foglalkozik, rendben tartja a háztartást, főz, egyszóval igyekszik gondoskodni a családjáról. Ám Ágival egyre feszültebbé válik a viszonyuk, a munkából esténként hazaérkező feleség szemlátomást elégedetlen az életével, dühkitörésszerű megnyilvánulásainak sokszor a gyerekek látják kárát, a kislányok viszont – minthogy nem tudják, mivel érdemelték ki a verbális és fizikai bántást – azt gyanítják, hogy Marci tett rossz fát a tűzre. Az egyébként nem létező családi harmónia látszatát Marci próbálta fenntartani, azonban tűrőképessége határára ért egy családi ebéd alkalmával, az anyósa szándékoltan félresikerült mondata után.

„Szerencséd van ezzel a Mancival, kacsint a lányára.

Először azt hiszem, rosszul hallok. Mikor kitör a nevetés az asztal körül, viszketni kezdek mindenhol. Viszket a nyakam, a hátam, a hasam, sarkam. Manci, Mancika, kiabálnak a lányaim.”

A mindennapi nehézségeket és a kihűlt házasságot ez a gúnyolódás súlyosbította. Marci már csakis a felnőtt filmes tartalmakba tudott menekülni, így tudott kiszakadni a valóságból, amelyben támasz és segítség nélkül maradt, tanácsért sem fordul senkihez, hisz a szokásos tanácsok mit sem segítenek:

„Az öcsém közben e-mailben érdeklődik, hogy nem akarjuk-e meglátogatni őt és a családját Brightonban? Hosszú-hosszú levélben mesélek neki az itthoni pokolról, aztán gondosan kitörlöm. Hiszen mit válaszolna? Álljak a sarkamra. Soha nem hinné el, hogy már nincs is sarkam.”

Azonban a néma tűrés a függőség felé sodorja, a felnőtt filmek átjárják a mindennapjait, mígnem egyszer a felesége előtt is lebukik, aki azonnal pszichiátriára akarja küldeni férjét. Marci egy darabig menekülne a helyzet elől, majd a csendes beletörődést választja, talán a felszabadulás lehetőségét látja a helyzetben.

A házasságon belüli kizsákmányolást változatos formái jelennek meg Bánki Éva novellájában, a szokványostól eltérő szereposztásban. Különös hatást kelt, kirívó esetnek tűnik, miközben rengeteg, a „hagyományos” nemi szerepekbe belekényszerített nő és vélhetőleg egyre több férfi él át hasonlókat a mindennapokban, mindenféle támogatás nélkül, némaságba burkolózva. Fontos társadalmi látlelet rejlik ebben a néhány oldalban.

 

 

Izsó Zita Puncstorta című, egyes szám második személyben megszólaló verse megmutatja, hogy az elhalványuló emlékek is foglyul ejthetik az embert, hogy nem lehet maradéktalanul megválni a másiktól, mert egyes vonásai a részünkké válhatnak, s onnantól nem velünk lesz, hanem saját magunkban él tovább. Az első két versszakban feltárul az alapszituáció. A szeretett másiknak való megbocsátás lehetősége felmerül az első versszakban, a meglágyuló szív és a félig-meddig nyersen maradó süteménnyel párhuzamban. Majd a második versszakban – az elrontott torta alternatívájaként – a címadó (csak mazsolával kérhető) puncstortától induló, látszólag igen távoli, de valójában nagyon is kézenfekvő asszociáción keresztül láttatják a verssorok azt, hogy a másik nem tűnhet el maradéktalanul, amit már nem szeretünk, attól megszabadulhatunk meg egészen:

„Rendelni akarsz valamit,

hiszen születésnapod van,

de a puncstortát

nem lehet mazsola nélkül kérni.

Ez eszedbe juttatja,

hogy az ő részeit is el kell fogadnod magadban,

ha igazán szeretni akarod azt, aki vagy.”

 

A másikból megmaradó néhány jellegzetes mozzanat és szokás is felvillan. Azután pedig csak a kontextusukat vesztett emlékeket látjuk, amelyek olyanok, mint „furcsa helyeken felejtett régi padok”, az egykorvolt kilátás felé fordítva, de már nincs funkciójuk, „mert rég körbenőtte őket a gaz”.

 

Tóth Krisztina Öt hiba, amit reggelizésnél elkövethetsz című versében ugyancsak egy feszültségteli viszony mutatkozik meg, a reggeli nyűgösség képkockáiban, mindennapi, de éles mondatokban, amelyekből az látszik: nem maga a reggel zavaró, a nehezen induló nap sem, de még a reggelizésnél elkövethető hibák sem annyira, sokkal inkább a másik jelenléte. Ám az ilyesféle viszonyokban gyakran összekuszálódik, hogy valójában ki is bántja a másikat és miképp, ezt is felmutatják a vers zárósorai:

„Ez egy rejtvény, de nem ám az ilyeneknek.

            Azért megmutatom, próbálkozzál csak, fejtsd meg.

Zseni vagy, hogyha fél perc alatt kitalálod,

            hogy ki az a képen, aki ver, és ki az, akit vernek.”

 

A mostani ajánlót Tomaji Attila tenger-versével, az Adriai négyessel zárom, amely vers a lapszám második, „Száz forró tű” című szakaszában jelent meg. A tenger hajnali, reggeli, délutáni és éjszakai képei sorakoznak fel a négy szakaszra osztott versben. A hajnali tenger a befejezetlenséget, az emlékek megőrzésének kétes voltát, a hajnali tengerben elveszik az idő hagyományos felfogása, itt a „tiszta tartam” dominál, a megélés elevensége, amely egyúttal csalfaság is. A reggel kedvetlenséget, hamisságot áraszt, a gyors elmúlást implikálja. A délutáni tenger pillanatképeiben is az illanó időt érezhetjük, de itt a sötétebb árnyalatok mellett megjelenik az elevenség is, egyfajta játékosság, a tengerparti élmények a természeti környezetre vetítve tárulnak fel.  A délután viszont estébe váltott, voltaképp az egész délután is este volt, az éjszaka elérkeztével pedig a halál fenyegetése is egyre közelebbi, egyre valóságosabbnak tűnik. Az érzelmek áradása – amelyet a tenger látványa sokszor csak egyre fokoz – sem menekülhet meg, mert „mindenbe beleakad / a halál hideg foga”. Tomaji Attila verse erős és sokáig az olvasóval maradó képekkel ábrázolja, hogyan köszön vissza a végtelennek tűnő tengerben és pillanatokban a végesség.

 

Vidéki Péter pedig tagolatlan idő címmel írt kritikát Tomaji Attila A nyár sötét szíve című kötetéről, ezt az alapos, elemző írást is ajánlom figyelmébe azoknak, akik szeretnének közelebb kerülni Tomaji Attila költészetéhez (szerintem érdemes).

 

Plusz egy (na jó, plusz kettő): ha valaki regényrészletre vágyik, akkor a lapszám első részéből Háy János A kardiológus című írását ajánlom, a második szakaszból pedig Kulin Borbála Meglesett horizont című regényrészletét.