A friss lapszemlében a Látó júniusi lapszámát ajánlom, amely tele van izgalmas írásokkal – ezekből két prózát és egy verset emelek ki.

 

Elsőként egy igazi irodalmi csemegét ajánlok az olvasóink figyelmébe, egy „négykezes párnovellát”, Cserna-Szabó András és Kácsor Zsolt tollából. A Ha ágyat terítenék az alvilágban című novella főszereplője Szedlacsek, egy középkorú férfi, akinek egész életét áthatja és megkeseríti az apjával való rossz viszonya és az apja iránti gyűlölete, amely életének központi érzelmévé vált az évek során. Az öreg Szedlacsek is hasonlóképp viszonyult a fiához:

„Nem tudta már felidézni, hogy ez a gyűlölet mióta perzseli a szívét, talán így született. Az öreg Szedlacsek éppen ilyen hevesen gyűlölte egyszem gyermekét, negyvenöt éve másról se szólt az élete, mint hogy borsot törjön fia orra alá. Nap mint nap. Bár a „bors” és az „orra alá” Szedlacsekék esetében nagyon enyhe megfogalmazás: inkább úgy mondhatnánk, hogy az öreg Szedlacsek mindent megtett, hogy minden egyes nap csilit dugjon a fia seggébe. És az öreg Szedlacseknek semmi nem volt túl drága, ha a fia bosszantásáról volt szó.”

 

Az ifjabb Szedlacsek el is határozta, hogy bosszút áll apján, ebben segítette a History Channelen megismert sumér történet, amelyben Nergál, az Alvilág gonosz uráról volt szó, és arról, hogy Nergál kétszáz évente visszatér. Legközelebbi visszatérése pedig épp december 23-ára várható – legalábbis Szedlacsek gondosan elvégzett számításai szerint. Abban bízott, hogy maga Nergál rántja le magával apját a túlvilágra, de azért nem bízta a véletlenre és a súlyosbodó betegségre az apja halálát, tót recept szerinti gombás káposztalevessel akarta megmérgezni. Ám amikor elérkezett az ifjabb Szedlacsek számára a nagy nap, és az elromlott lift miatt apja tizedik emeleti lakására kellett felcipelnie az ételhordókat, benne a – félreértés következtében vásárolt – hét kilogramm káposztából készült levessel. Azonban az este során homokszem kerül a gépezetbe, Nergál látogatása sem az ifjabb Szedlacsek tervei szerint alakul.

 

Cserna-Szabó András és Kácsor Zsolt másik közös novellája Elhatározási magasság címmel jelent meg. A két írást a fordulatosság, a transzcendens elemek megjelenése és a valóságba belépő, vészjósló, de mágikusnak mondható elemek kötik össze (valamint az, hogy mindkét írás Kácsor Zsolt címötletéből bontakozott ki). Az Elhatározási magasság napjainkban, a 2022 februárjában kitört, a szomszédunkban azóta is zajló háború idején játszódik a történet, amelynek főszereplője egy zsidó férfi, Doktor Moll. Doktor Moll a magyar-ukrán határra látogat. Ellenőrzi a felekezet önkénteseinek munkáját, ő tájékoztatja a türelmesen és némán várakozó ukrán menekülteket, nőket, gyerekeket és néhány idős ember a Budapestről induló segélyek várható beérkezéséről is. Doktor Mollt meglepte a háború elől menekülő tömeg higgadtsága és nyugalma, de még inkább meglepte, sőt egyszerre letaglózta és megbabonázta egy szőke nő, Julija, aki „egy fejjel kimagaslott a tömegből”. Az első pillanatban elhatározta, hogy meghódítja a lányt, de – szakítva korábbi, kudarcos udvarlási szokásaival – közönyt erőltetett magára, a Bogart-technikát választotta. Úgy hozta az élet és Doktor Moll szerencséje, hogy Julija és két öregember nem fért fel a Budapest felé tartó buszra, így Doktor Moll a saját autójával vitte őket a fővárosba.

„Csakhogy a két öregember is ott állt, Doktor Moll nem tehette meg, hogy őket nem viszi el. Így aztán négyesben indultak Budapest felé, az anyósülésen Julija, hátul a két kis fekete manó, akik annyira voltak szemiták, mintha nem is Beregszászról, hanem egyenesen a Tórából érkeztek volna.”

A két öreget az izraelita szeretetotthonnál kitette, Juliját pedig saját lakásába vitte, továbbra is igyekezve megtartani a közömbösség távolságát. Közös történetük azonban mégsem úgy alakult, ahogyan Doktor Moll eltervezte. Úgy tűnik, Julija pusztán egy jelenés volt, akit senki más nem láthatott, csakis Moll.

 

Puskás Panni Börtön című novellája egy csaknem kétezerötszáz éves filozófia témán, a börtönként felfogott test toposzán keresztül mutatja be az ágyhoz kötöttség és a haldoklás szenvedését. Az elbeszélő legrégebbi és legjobb barátnője, Juli súlyos betegségben szenved, halála egyre közelebbinek tűnik. Az elbeszélő pedig csakis a múltra tud gondolni, sem a jelenben sem a jövőben nem látja a lehetőségét annak, hogy Julival örömteli perceik legyenek. Az elbeszélő emlékezésében elvegyül olykor az a gondolat is, hogy milyen jó volna, ha a halálban érvényesülne a felcserélhetőség, és valaki más halna meg Juli helyett. Azonban végső soron az életben sem lehet igazán helyettesíteni senkit, erről tanúskodnak az emlékek és a megbánás is.

Juli – az elbeszélő kérésére – felidézi a legszebb gyermek- és fiatalkori emlékeit, valamint azt is elmondta barátnőjének, mit tenne másképp. A történetek mögött megannyi élmény, esemény és tapasztalat húzódik meg, életteli pillanatok, mozgalmasság. Ennek kontrasztjaként jelenik meg a kórházi ágy, minden eseménytelenségével és mozdulatlanságával. Ekkor ébredt rá igazán az elbeszélő, hogy a test gátol, visszatartja az ember benső aktivitását, szembemegy az ember vágyaival, ellenszegül a szellemnek és a léleknek.

„Börtön a test, jut eszembe ez a mélyen a kultúránkba ágyazódott közhely, miközben a betegágyon süllyedő és emelkedő mellkast nézem. Börtön, véletlenül sem Isten vagy a lélek temploma. Nincs benne semmi fennkölt, nem tart meg semmi mást, csak az egyre kényelmetlenebb életet. És börtön volt mindig is.”

A női lét néhány fejezete, a fájdalmak, a társadalmi és az internalizált elvárások első ránézésre apró, de mégis az egész egzisztenciát átható megnyilvánulásainak hosszú sora mutatja meg azt, hogy milyen jelentőségre tesz szert a test és hogyan lesz a szabadság illúziójának forrása. Valódi félelmetes vonásai viszont csak akkor tűnnek elő, amikor már a szabadság illúzióját sem képes felkínálni – ez a helyzet a beteg test börtöne esetében. Az elbeszélő a kilátástalanság hangján szól, míg Juli lánya – aki időközben megérkezik a kórházba – mintegy az elbeszélő pesszimizmusát ellensúlyozva, a remény szavaival szólítja meg anyját, bízva a gyógyulásában.

Ám ha a testet valójában börtönnek is tekintjük, még nem jelenti azt, hogy nem eshetünk az elménk fogságába – vagy legalábbis csapdájába. Juli fizikai állapotának romlását az elbeszélő párhuzamba állítja a saját szellemi frissességével kapcsolatos problémáit, a közelmúlt és a jelen mindennapi emlékeinek elkallódását, azt, hogy tudata csakis a kórházi látogatásokra fókuszál, minden más, a hétköznapokat mozgató tudás eltörpül amellett. Az elbeszélő Juli szenvedésének traumatikus voltára vezeti vissza saját szétszórtságát és feledékenységét, de a „flegma” orvosa szavai mindinkább arra utalnak, hogy az ő esetében a test és a mindennapi élet válik az elme foglyává.

 

Ahogy a lapszemlék többségében, a júniusi Látóból is mutatok egy verset. A lírákat a mostani ajánlóban Filotás Karina Rendben van című verse képviseli. A lírai én egy fiatal lány, aki hazalátogat a szüleihez. A közös étkezés során „ritmusra ütődnek a kanalak”, de az együtt töltött idő kakofóniáját leginkább a kínos, már-már megválaszolhatatlan kérdések adják. Az érdeklődés számonkéréssé válik, a lehetséges válaszok pedig mind csak számadások vagy súlytalan magyarázkodások lehetnek. A lírai én látogatásakor készült kép a látszatot mutatja és kontrasztot alkot mindazzal, ami az elköltözése óta eltelt időben a mindennapokat alkotja:

„A kép után asztalhoz ülünk.

Amióta nem itt lakom,

mindegyikőtöknek rendben van

a felvizezett alkohol a hűtőben,

a testmeleg hiánya,

az átázott éjszaka.

Rendben van a családfára kúszó gomba,

a kulcsra zárás,

a nehézlégzés,

az ütésnyomok,

és a sarkok egyszemélyes kitöltése is.”

 

A „rendben van” felszíne alatt számos hazugság, elfojtás, visszatartott lélegzet és szó lapul, ettől olyan feszültséggel és feszengéssel teli ez a vers, meg persze attól, hogy a látszat törékeny volta minden pillanatban megmutatkozik.