Magyarországon hatályba lép a 287/2022. (VIII. 4.) kormányrendelet, közben a franciaországi Lille-ben már tart az idén hatodik alkalommal megrendezett Lille3000 képzőművészeti triennálé, ami 2022-ben az Utopia címet viseli. A két esemény persze nem esik azonos súllyal a latba. A magyarországihoz hasonló törvényrendeletek nyomán súlyosbodó európai és globális környezetvédelmi állapotok például sokkal erősebben éreztetik majd hatásukat Lille-ben is, mint amennyire Magyarországon az Utopia kiállítássorozata fogja. Nincs ez másként a háborús helyzettel vagy az energiaválsággal sem. Pedig ha fordítva lenne, mindenki jobban járna. Annak az utópiának a törekvése ugyanis, amit a Lille3000 elénk tár, szöges ellentéte ennek az oly sok kétségbeejtő részlettel megrajzolt valóságnak.
A 2022. május 14. és október 2. között futó kiállítások, interaktív események, térinstallációk, és ún. „Cap”-ok, (leginkább talán képzőművészeti felfedező- és tanösvények) világának komplexitását, élményét összefoglalni lehetetlen. A vállalkozás egyébként is szembe menne az Utopia kurátorainak és művészeinek elképzeléseivel. Az eseménysorozat darabjai hangsúlyozottan szenzoros, nemcsak a látható befogadásra, de szaglásunkra, hallásunkra, tapintásunkra alapozó installációkkal dolgozik, egyértelmű tehát, hogy az Utopiát helyben kell megtapasztalni, a befogadnivalók dömpingje pedig annyi különböző Utopia-élményt szül, ahány a látogató. A teljesség igénye nélkül, leplezetlen önkényességgel három látnivalót emelek csupán a Vázlatfüzetbe. Saját Utopia-élményemet, az ezernyi másik lehetséges helyett.
Kim Simonsson: Moss People
Aki vonattal érkezik Lille-be a Gare de Lille-Flandres pályaudvarra, az elsők között a finn kerámiaművész, Kim Simonsson munkáival találkozik. A pályaudvartól a város főteréig vezető út két oldalát, mohára emlékeztető, bársonyosan zöld felületű gyerekszobrok szegélyezik. Háromméteres magasságukkal és közel ugyanekkora posztamenseikkel jócskán a járókelők fölé magasodnak, jelenlétük mégsem fenyegető. Mintha egy másik civilizáció – és egy más éthosz – gyermekei volnának: az Utazó, a Gyűjtögető, a Filozófus és nyolc további társuk kíváncsi és árta(lma)tlan felfedezői talán egy idegen nép expedíciójának. Fejünk felett teszik a dolgukat, míg a lille-iek is sietnek a maguké után. Egymással (és velünk, bennszülöttekkel) a nemzetközi jelnyelven kommunikálnak. Kivéve a Filozófust, ő nem jelel. Feladata nem is a közlés, hanem a befogadás. Válogatás nélkül folyatja át magán a valóságot, hogy aztán rákérdezve, valami gondolati keretbe rendszerezve adja tovább a tapasztaltakat. A hátára madzagolt gömb, amely tükröződve veri vissza és torzítja az őt körülvevő valóságot, találó attribútuma.
Simonsson 2012-ben, az ún. "flocking" technikával való hosszas kísérletezésnek és egy szerencsés véletlennek köszönhetően fedezte fel azt az eljárást, ami mohaembereinek zöld színét meghatározza. Munkái formavilágát Murakami Takasi mangái ihlették. Kerámiaembereiről azt mondja: „egy párhuzamos univerzum szereplőiként tekintek rájuk. […] Olyan dolgokat fogalmaznak meg, amik számunkra jelentőségüket vesztették. Számukra azonban ezeknek a dolgoknak intim jelentésük van, ami nem a dolgok funkciójából, hanem inkább abból az emlékből fakad, amit felidéznek”[1]- mondja Simonsson.
A mohaemberek filozófusának görbe tükrében rút képet mutat az emberiség felfedező múltjának és jelenének nem egy szelete. Az ő óriás bocskoraiknál jóval kisebb lábbal, de annál több ignoráns arroganciával tiporjuk a valóságunkat. Simonsson mohaemberei közt állva felmerül bennünk a kérdés, meg talán valami vágyakozás is, hogy kipróbáljuk, mire jutnánk, ha kölcsön vennénk valamit a gyermekóriások szelíd létezéséből és világlátásából.
La Forêt Magique
Ha a látogató a pályaudvart és a mohaembereket maga mögött hagyva délnyugatnak indul, 12 perc sétával eléri a Palais des Beaux-Arts-ot, a szépművészeti múzeumot, ahol május 13-a és szeptember 19-e között, az állandó gyűjteményen kívül a La Forêt Magique (Varázslatos erdő) kiállítás várja. A kurátorok a művészettörténet környezetvédelmi szempontból való értelmezésére tesznek itt kísérletet, érdeklődésük középpontjában a fához, és annak kiterjesztéseképpen az erdőhöz fűződő viszonyunk áll. Fontos, hogy „csupán” 50, és kizárólag Európából származó munkát láthatunk. Ez a kurátori döntés jócskán csökkenti a kiállítás szénlábnyomát, ami ez esetben explicit része a befogadói élménynek, folytatva azt a hagyományt, amit a Palais des Beaux-Arts-ban 2021-ben megrendezett, hasonlóan környezettudatos Experience Goya kiállítás megkezdett.
A kiállítás első állomása az átrium immerzív terének spirálja. Külső falán az erdő és őserdő fogalmaival ismerkedhet a látogató. Sok olvasgatás vár itt ránk. A tér belsejében David Quayola Pleasant Places (Kellemes helyek) című videoinstallációja kap helyet. Falombok susogása és négy kivetítőnyi természet veszi körül a látogatót. Monokrómból napszítta sárgákba, zöldekbe játszó ligetek, tikkadtan ciripelő, pipacsoktól vöröslő mezők váltják egymást. Ahol a növényszálak hosszabbak, a lombkoronák dúsabbak, és a szél jobban a növényekbe kap, több mozgást engedve nekik, ott színesednek a monokróm képek, hol pixelekben, hol pedig valami impresszionista elmosódottsággal. Mintha a növények színes ecsetek volnának, széles vonásokkal elénk rajzolják az utat, amit a szél nyomán bejárnak. A színek ilyen körkörös gomolygásában a van gogh-i allúzió eltéveszthetetlen. Szofisztikált digitális technikán alapuló vallomás ez arról, hogy a szélnek csak borzolható növények közt van értelme, az ad neki testet. Hogy kellenek a lombok, minél több, minél terebélyesebb lombok, hogy a sok monokróm mozdulatlanságból minél több színesen kavargó életet fessenek körénk.
Quayola poétikus bevezetője után aztán a 2. alagsori szinten folytatódik a kiállítás. A patinás régi lépcsősorokat falanszteresen újmódi rideg beton váltja fel. Szédítő belmagasság alatt, robosztus üvegajtók mögött további erdőélmények várnak. Nincs sem ablak, sem természetes fény, a beton mindent körülölel. Az épített környezet ridegsége nekifeszül a kiállítás témájának, és jól áll neki ez a kontraszt. Mintha valami posztapokaliptikus sci-fi légkondicionálótól fagyosra hűtött betonbunkerében nosztalgiáznánk ember és erdő sokrétű kapcsolatán.
A termek „A szent fa”, „A kísértetjárta erdő” és „Az elvarázsolt erdő” témái mentén tárgyalják a látnivalót. A középkoritól a kortárs alkotásokig többek között Theodore Rousseau, Jan Brueghel de Velours, ifj. Pieter Brueghel, James Cameron (igen, az avatáros-mozis fickó), Jean-Baptiste Camille Corot és Gustave Doré munkái vezetnek minket végig azon a kérdésen, hogyan is kapcsolódunk pogány, mitologikus, biblikus, romantikus stb. múltunkban és jelenünkben az erdőhöz.
Az élmény leginkább egy újabb Quayola-munka, Mat Collishaw Albionja és Jakob Kudsk Steensen digitális installációja mentén írható le.
Quayola Remains: Vallée de Joux (2017) című nyomata továbbra is a késő XIX. és kora XX. századi festészeti törekvések mentén vizsgálja az erdőről alkotott vizuális képünket, az emberi szem érzékenységét a gép objektív pillantásával ellenpontozva. Quayola úgy szkenneli háromdimenziósan a Vallée de Joux fáit, hogy a képen sokkal több vizuális adat jelenik meg annál, mint amit a fára vetődő emberi tekintet amúgy feldolgozni képes, így pedig a megszokottól teljesen eltérő fa-reprezentációt kapunk. Fekete háttér előtt pointillista áthallásokkal fehér képpontokból álló fa-kísértetek állnak előttünk, határaik életlenek, mintha fává csupán attól válna valami, hogy a fehér pontok fa-formában érnek el egy olyan sűrűséget, ami számunkra faként értelmezhető. A szkenner alapos adatgyűjtő, ám tekintete üres. Munkáját David Quayola keze nyomán a válogatás, az összeállítás antoropogén aktusa egészíti ki. Ahogy Valentina Peri írja „Pontosan az összeállításnak ez az ötlete az, amiből a világot elgondolnunk, megértenünk és reprezentálnunk kell: mint a természet, a kultúra, alanyok és tárgyak, emberi és nem-emberi eredeti és hibrid kompozícióját.”[2]
A brit képzőművész, Mat Collishaw Albion (2017) című munkája újabb fa-kísértet. A sherwoodi erdő nagy tölgye – ami a legenda szerint Robin Hoodnak és bandájának otthona volt –, ez a több mint ezer éves óriás ma fémcölöpökkel aládúcolva áll. Míg Collishaw egyértelműen a valaha volt önmaga árnyékaként lézengő, brexit utáni Albion szimbólumát látja a tölgyben[3], a tükrözött fa-óriás képe mélyebb szimbólumokat is hordoz. Lábunk előtt kiterítve fekszik a fa képe, onnan tükröződik fel abba az álló helyzetbe, amit egy élő fától elvárunk. Fehérségében nincs már különbség mesterséges aládúcolás és élő ág között, a megőrzés emberi vágya meg a fa vén teste egy egység, a fa és a hozzá fűződő viszonyunk elválaszthatatlanok egymástól. Üres körvonalaival tölgy-héjként forog előttünk a nosztalgikus ragaszkodás, nem csupán egy fához. Közösségformáló legendák kézzel fogható bizonyítékához.
A dán Jakob Kudsk Steensen Catharsis (Katarzis) című digitális erdeje[4] hat keretbe tagolva utaztat minket egy erdőszimuláción át, annak gyökérzete közt futó hűvös patakjaitól a szemhatár végtelenjébe nyúló lombkoronájáig. Madártávlatból – vagy bárhogyan – ekkora egybefüggő erdőt XXI. századi ember nem nagyon látott. A keretekben mintha ablakokon át látnánk félköríves, teljes látószögünket kitöltő panorámára. Tekintetünk a videó dinamikáján suhan a végtelen felé, azonban ezek a keretek, ha mégoly magasak is, elidegenítően szétszabdalják az élményt. Számos észak-amerikai erdő képének felhasználásával készült ez a látvány, buja, zöld levelei és a benne tenyésző színes élet ellenére mégis van benne valami tapintható hamisság – a sokkeretes eltávolításon kívül is – valami fájdalmasan kamu. Szerves része ez az érzés az installációnak. Az érinthetetlen műerdő nem egy erdő idevetített képe, hanem maga az erdő. Ennyi. Egy háromdimenziósra trükközött, kétdimenziós illúzió. Felkeresni, belesétálni, megérinteni nem lehet. Többet ettől, mint hogy egy hűvösre légkondicionált betonteremben szájtátva nézzük, sosem kaphatunk. És semmivel sincs tőlünk távolabb ez a digitális kamuerdő, mint azok az őserdők, amiknek 80%-a örökre eltűnt, és a maradékuk épp most tűnik el előlünk örök érinthetetlenségbe. Maradnak ezek a mozgó poszterekre néző, hamis vakablakok? Hogy a fakitermelést követő generációknak is megmutathassuk – már nem is annyira az erdőhöz fűződő viszonyunk művészettörténetét, inkább magát az erdőt. Hadd lássanak egyszer olyat is.
Az Utopia további látnivalóiról a következő hónapban olvashatsz a Vázlatfüzetben.
[1] Kim Simonsson, idézi Marie-Émilie Fourneaux: Kim Simonsson «Moss People» Les êtres imaginaires nés dans les forêts nordiques – Imaginary beings born in the northern forest. In: Utopia – Lille3000, Éditions Beaux Arts, 2022, 9. o.
[2] Valentina Peri: Quayola Remains. In: galerie charlot, 2018. http://www.galeriecharlot.com/
[3] La Forêt Magique, fali tájékoztató szöveg, La Forêt Magique, Palais de Beaux Arts Lille, 2022. augusztus 9.
[4] A videóinstalláció egy változata megtalálható a művész weboldalán itt: http://www.jakobsteensen.com/catharsis, ám természetesen képernyőn, kis méretben és a La Foret Magique kiállításon láthatótól eltérő értelmezésben kurálva, a videó egészen más élményt ad.
A szövegben megjelent műalkotások és képek adatai sorrendben:
Kim Simonsson, Moss People, 2022. Installáció a Rue Faidherbe-n (Lille) © Jefunne Gimpel
Kim Simonsson, Moss People, 2022. Installáció a Rue Faidherbe-n (Lille) © Jefunne Gimpel
David Quayola Pleasant Places videoinstallációjának részlete a La forêt magique kiállításon, © Maxime Dufour
A La forêt magique kiállítás részlete © Maxime Dufour
David Quayola, Remains: Vallée de Joux, a La forêt magique kiállítás részlete © Maxime Dufour
Mat Colishaw, Albion, a La forêt magique kiállítás részlete © Maxime Dufour
Jakob Kudsk Steensen, Catharsis, a La forêt magique kiállítás részlete © Bogár Ádám Tamás
