A mostani ajánlónkban az Alföld és a Látó friss lapszámaiból válogattam, a központi témákat a hiány, a veszteségek, az elidegenedés és az emberi kapcsolatok diszfunkciói jelölik ki.

 

A februári Alföldben jelent meg Kovács Bálint Aki megölte a Mikulást című novellája, amely egy fiatal anya gyermekkori karácsonyát idézi fel, azt, amelyiken még együtt volt az egész család, és amelyiken még – a családi egyezség alapján – a Mikulás hozta az ajándékokat. A főszereplővel először anyaként találkozunk, miközben épp egy művelődési házba szervezett Mikulás ünnepség plakátját tépi le, mielőtt még a kislánya észrevenné. A hajdani családi karácsony emlékeit nem csupán a Mikulás alakja hívja elő, hanem a nagymamáéra emlékeztető nézésen keresztül azt is kijelöli, hogy a Mikulás-plakátot letépő anyuka perspektívája és értelmezése jut szóhoz az ominózus karácsonyt felidéző elbeszélésben, egyes szám harmadik személyben megjelenítve.

Az a bizonyos húsz évvel korábbi karácsony tele volt feszültséggel, olykor azt gondolhatná az olvasó, hogy ez csupán a családi összejöveteleket körülvevő, már-már kötelezőnek mondható feszültség, de néhány ponton kiderül, jóval mélyebb problémákról van szó. Már a nagyszülőkhöz való megérkezést is baljós jelek övezik, a beteg nagypapa többszörös kudarcát látjuk, amelyet az idéz elő, hogy nem sikerül felállnia a rekamiéról, hogy üdvözölhesse a vendégeket. A vacsoraasztalhoz végül, hosszas támolygást követően sikerül átülnie, de étkezést is kellemetlen érzések lengik be, mintha mindenki igyekezne elfordítani a tekintetét, nem figyelni a többiekre, akik az asztal körül ülnek, mintha egyedül a kislány nem tudná figyelmen kívül hagyni a nagypapa böfögését és az asztal köré gyűlt, megtestesült (és tanult, mondhatni, begyakorolt) közönyt, amelynek eredményeképpen a szorongató érzéseit egy tekintetbe kapaszkodva sem tudta feloldani. A desszertezésre a nagypapa visszavonult a nappaliba, így fesztelenebb hangulat kezdett kialakulni, amelyet az anyuka húga, Edit és az ő férje, Feri között zajló, a másik szobából alig hallhatóan beszűrődő, tettlegességbe torkolló veszekedése tört meg. Mégis mindenki – kivéve a kislányt – szemet hunyt efölött. Ezt követően családi vita indul arról, hogy legyen-e idén is Mikulás a nagypapából, végigküzdje-e a beöltözés tortúráját. A döntés végül az lett, hogy nagypapa kisvártatva Mikulásként tért vissza, ám előbb Editet látjuk, a családon belüli erőszak fizikai nyomaival, nyomában Ferivel, aki kínosan próbálja fenntartani a feleségéhez való közelség látszatát (vagy hangsúlyozni dominanciáját). A Mikulásnak öltözött nagypapa jelenetei abszurditásba fordítják a novellát, bizarr képkockák sorakoznak, amelyek egyszerre ébresztenek szánalmat, ijedtséget és undort. Egy pillanatig sem csodálkozhatunk azon, hogy az anyuka, aki gyermekként egy ilyen karácsonyt élt át, jobban mondva, szenvedett el, nem kér többé a Mikulásból.

 

A februári Látóban jelent meg Balogh Endre Egymás ufói című verse, amely ugyancsak a diszfunkcionális viszonyokat tematizálja, de szélesebb horizonton, mint Kovács Bálint fent bemutatott prózája. Balogh Endre versében az emberi találkozások földönkívüliekkel való találkozásként jelennek meg, sőt, voltaképpen a találkozás-jelleg is hiányzik, minthogy nem ismernek egymásra, nincs közös nyelvük, nincsenek közös vonásaik. Közömbösség ül közöttük, de ha valamiképp mégis észreveszik egymást, csupa kellemetlenség származik abból – émelygésbe torkolló találkozások, az alig kibírható egymás mellett ülés:

„[…] Egy padon sem tudnátok egymás

mellett ülni, nemhogy súlytalanságban

világot építeni örömnek, pusztulásnak.”

 

Míg Balogh Endre verse félig-meddig, képletesen, találó analógia kedvéért elhagyja a földi közeget, addig Géczi János Vers arról, aki mindent szüntelenül hall címmel megjelent lírájában a kozmotheorosz egy újabb, a földi élet egészét pásztázó, vagyis inkább kihallgató karakter tárul elénk bár a vers végére úgy tűnik, ez a mindent egyszerre halló lény meghódította az univerzumot is. Ha a költeményben felsorakozó hangokat valóban egyidejűleg hallanánk, teret és időt is felbolygató, mindent összekuszáló kakofónia keletkezne. Az „együtthallásból kivehetővé vált / az idő kerregése”, de előrejelezhető zűrzavar is megmutatkozott:

„Az együtthallásból kivehetővé vált

az idő kerregése s az univerzum

összegezte a mindenhonnan érkező

vizet verő malomkerékcsattogást, de

azokat mindenkor zűrzavar követte.”

 

A februári Alföldben olvashatóak Ágh István versei, amelyek a véges életről mesélnek, valamint annak továbbélhetőségéről és arról, hogy két ember között milyen szoros, elszakíthatatlan kötelék alakulhat ki. A Kék Angyal, a Más alakban és a Virágkor is a szeretett másik elvesztése utáni élet kihívásait térképezi fel, azt, hogy miképp lehetséges egy súlyos, az élet középpontját érintő veszteség után folytatni az életet, ha már újrakezdeni nem lehet. Az is kirajzolódik, hogy milyen alakot ölthet a hiány és hogyan lehetséges az, hogy kitölti a mindennapokat az az űr, amelyet a másik ember maga után hagyott. A Kék Angyalban – melynek címe Széles Judit egyik alkotására is utal – a lírai én elképzeli, hogy milyen volna, ha kedvese maradt volna életben, ő pedig nem. Az alkotás folyamatait, a veszteség alkotásra gyakorolt hatásait fürkészi, merítve a saját hiánytapasztalatából. Végül az alkotásban rejlő megtartóerő és az alkotómunkából áradó halhatatlanság képzete bontakozik ki.

A Más alakban a bennünk tovább élő életeket tematizálja, azt, hogy a veszteségek nem végérvényesek, aki pedig igazán fontos, azt nem veszítheti el teljesen az ember. A lírai én a benne továbbélőkről szól, arról, hogy milyen különös módon lehet az emlékezés révén egymás „helyett” élni:

„[…] mert nemlétezni lehetetlen

annak, aki tovább él bennem,

hiszen már ő él énhelyettem,

mikor én élek őhelyette.”

A Virágkor a fára mászás egykori élményén keresztül mutatja be az élethez szükségképp hozzátapadó veszteségeket és a változások sorozatát.