Nagy az öröm a Szófa szerkesztőségében, ugyanis visszatért a Kalligram. Idén először az augusztusi lapszámmal jelentkezett a folyóirat. Én különösen örülök, hiányzott már a lapszámkínálatunkból és vártam már, hogy újra írhassak Kalligram-ajánlót. Ráadásul egy igen remek szövegválogatást láthatunk a legfrissebb számban. Pillantsunk is bele!
A lapszám remekül indul, G. István László festményekhez írt verseivel. Ezek közül a két nőalak ihlette költeményt emelem most ki. A versek címét a kép alkotójának a neve és festmény címe adja. Így az első a Leonardo da Vinci: Mona Lisa címet viseli. G. István László Mona Lisát szólaltatja meg, ám nem abban az értelemben kelti életre, hogy egy valóságos hús-vér nő szól hozzánk és mesél magáról, hanem a festmény-nő szavait olvassuk. A kimerevítettség és a rögzítettség érzése hatja át a verssorokat, valamint a rejtjeles élet, amely az ábrázolt nőalak múltjának hiányában ragadható meg leginkább: „amire emlékeznék, csak jövő idejű lehet”.
Ugyancsak domináns a kitettség, kiszolgáltatottság témája – a lírai énként előttünk álló Mona Lisa igyekszik szavakba önteni, mit is jelent a kiállítóterem falán lenni, mennyi veszélyt rejt ez magában, s mennyire nem képes megfejteni a festményben rögzített életmozzanatot a látogatók fürkésző tekintete:
„sokszor álmodom, ahogy tojással dobálnak, kávéval
öntenének le, az üvegpáncél védelmében is,
hogy nézem magam, sokáig, és tovább állhatok, és
nem égek a sík mátrixán, ahol minden mozdulat
fantomfájdalom. A leereszthetetlen rolóra
gondolj, gőzölgés nélküli mocsárra,
a szemhéjtalan szemre, aminek csarnokvizébe
csíp a szél. Bár nem ér huzat, csak belső huzatban
gondolkodom, s a gondolat higanycsöpp, elfolyik,
elgurul. Te nem tudhatod, milyen a festékrétegek
közé szorult szelíd és szigorú szánalom.”
A másik, nőalakot megszólaltató vers a Amedeo Modigliani: Jeanne Hébuterne kalappal és nyaklánccal. Jeanne Hébuterne, Modigliani szerelme és múzsája a festőhöz szól, szeretetteljes és csillapíthatatlan vágyakozás hatja át a verssorokat. A versbe szőtt fiktív szerelmi vallomásban felbukkannak a művész alkotásaira jellemző stílusjegyek is:
„ (…) képeiden a gótikus nyakak, árnyékszívemre
fonódva addig szorítsanak, amíg lelkem
pantokrátora, egyetlen lélegzetem,
csak te lehetsz, bármilyen jelentéktelen
vagyok is. Ahogy belengi a gótikus szentség
a képeid árnyékíveit, templommá lesz
a nemlét, illetve templom lesz nekem
nem élni magamnak. Láncolt hosszú nyakamon
a menet, mint mennybemenetel madárnak,
amin szárny nélkül is mindig hazatalálnak, (…)”
Teremtőerő és a művészetté lényegülő, a művészetbe beleolvadó szerelem áll a vers középpontjában, a zárósorhoz érve pedig már-már mágikussá válik a művészi alkotóerő – egyetlen ecsetvonás megváltoztathat mindent, a mélységből magasság lehet.
Nemrég jelent meg Mécs Anna új regénye, Rutin címmel, a Kalligram Kiadó gondozásában. A kötet egyrészt a teherbeesés viszontagságairól mesél, másrészt pedig a megszületett csecsemővel töltött mindennapokról, a hétköznapi élet akadálypályájáról, mindezt kendőzetlen őszinteséggel és nyíltsággal, ugyanakkor irodalmi igényességgel látjuk kibontakozni a kötet lapjain. A friss Kalligram folyóiratban a kisgyermek megszületése utáni időszakról olvashatunk egy részletet. Az első szakaszban a testészlelés megváltozása áll a fókuszban, az elbeszélő az éjszaka közepén próbálja lemérni gyermeke apja, Szabolcs fejét, mert úgy vette észre, hogy nagyobb lett, mióta kisfiuk, Jakab megszületett. Ebből komikus, majd meghitt jelenetek nőnek ki. Ezután a fogorvosnál látjuk a három lyukas foggal küzdő elbeszélőt, aki értetlenül áll a helyzet előtt, mivel korábban tökéletesek voltak a fogai, csak arra tud gondolni, hogy a terhesség hozta el ezt a kellemetlen változást, de ezt a fogorvos cáfolja. A fogorvosnál lejátszódó jelenet után már az otthonában látjuk az anyukát, kisfiának épp azalatt az idő alatt bújt ki a foga, amíg ő a fogorvosnál volt.
Ezt követően feltárul néhány mozzanat az elbeszélő korábbi életszakaszából, amelyben már kiderül, hogy mindketten készen állnak a fogantatásra, csak épp a baba nem érkezik. Ez a tény viszont mit sem von el a készülődés és a tervezgetés lelkesedéséből, amelynek komolyságát a szerző a horoszkópokra vonatkozó eszmefuttatással ellenpontoz. A keserűségét többnyire a komikum oldja fel. A különféle vizsgálatok pillanatképei sorakoznak fel, a napközben megélt kudarcokat pedig egy rémálom követi, amelyet végül egy telefonhívás szakít félbe: az elbeszélő barátnője Blanka – aki az álomban terhesen lezuhant egy toronyból – világra hozta a kislányát, Franciskát.
A Kalligramban közölt részlet utolsó egysége az elbeszélő öccsével folytatott telefonbeszélgetéséből bontakozik ki, részint azok a történések jelennek meg, amelyekről beszámolt az öccsének, részint azok, amelyekről nem szólt. Itt a kisgyerekkel töltött hétköznapok apróbb-nagyobb megpróbáltatásait látjuk felsorakozni, valamint azt, hogy milyen nagy kihívást jelent a hivatalos terek nyilvánosságát kibékíteni a csecsemő és az anya közötti, biológiai-fiziológiai szükségleteken is alapuló intimitással. A kellemetlen és a vicces szituációk harmonikusan váltakoznak, olykor egymásba folynak, határvonalaik elmosódnak.
A regényrészlet – bizonyos értelemben – keretes szerkezetű, ugyanis a fejméretek változásával és a testen tapasztalható átalakulásokkal kezdődött, s a nyilvános vécében zajló jelenetben a test megváltozásának bemutatásával, a szülés utáni átmeneti időszak testi átalakulásaival szembenézve zárul. Ám nem csúszik át teljes önmarcangolásba, őrlődésbe, ami egy idegen figyelmességének is köszönhető.
Légrádi Gergely is új kötettel jelentkezett, az Éppen annyi című novelláskötet két írása is olvasható a friss lapszámban. A Szavatossági idő című novella főszereplőjének egy különös, kényszerességbe hajló szokása van: akármit is vett le a boltban a polcról, mindig a lejárati dátumot nézte meg legelőször, s azt latolgatta, mennyi mindent tudna megtenni, ha a hátralévő életideje egybeesne az adott termék szavatossági idejével. Elképzelte, sőt, szinte eltervezte, mi mindent tudna tenni a jelen pillanat és a lejárati dátum között, minél később járt le a termék, ő annál felszabadultabb volt. Azonban egyszer születésnapjára egy olyan bonbont kapott, amelyen le volt ragasztva a szavatossági idő, amikor leszedte a ragasztványt, látta, hogy múltbeli dátum szerepel ott. Egy darabig figyelte magát, majd néhány pillanatra úgy tűnt, hogy hátra is tudja hagyni kényszeresnek tűnő szokását, ám hirtelen váratlan fordulatot vett a bonbonevés.
Böszörményi Márton Mit magadnak, magas fallal építettél, elvenni nincs jogom, mégis elveszem című novellájának elbeszélője egy friss párkapcsolatban él, a szöveg elején ebből a szerelemből látunk néhány képkockát. Ám az idillt beárnyékolja egy álom, amelyben az elbeszélő egy nyugtalanító hangulatú házzal álmodik. Bár a hétköznapok és a friss kapcsolatba vetett remények ellensúlyozzák az álom nyomasztó hatását, az elbeszélő nehezen tud megszabadulni az álomképektől, főleg, hogy újra és újra megjelenik előtte éjjelente az a bizonyos ház. Új kedvesével, Nilával közös szilvesztert terveznek, Nila barátaihoz, egy meleg párhoz mennek, az elbeszélő kénytelen a barátjának, Csabesznak nemet mondani a szilveszteri programötletre, igaz, némi kétely azért van benne a Nilával közös szilveszterezés kapcsán. Talán emiatt is lehet az, hogy a főszereplő nemigen halad a regényével, még a Csabesszal folytatott beszélgetés utáni ötletet sem jegyzi fel, különös, apatikus állapotban látjuk. Miután elnyomja az álom, újra a háznál találja magát, ezúttal azonban egyenesen kísértetiesnek tűnik az épület, nem is beszélve arról, amit benne talál: egy lány élettelen testét pillantja meg az ágyon, s nem tudja levenni róla a tekintetét. A tetoválás alapján úgy véli, Nila az. Amikor elérkezik a szilveszter, a taxiban Nila a saját szájából az elbeszélő szájába is juttat abból az apró, rózsaszín, tudatmódosító „bogyó”-ból, amelyet a kocsiba ülve bevett. Amikor megérkeznek, az elbeszélő teljesen lefagy, ugyanis – küllemét tekintve – a ház olyan, mint amit álmában látott. Bár az enteriőr némiképp eloszlatja az aggodalmait, a bent zajló események nem nélkülözik a kísérteties jelleget, félelmét nem tudja teljesen hátrahagyni. A pincében zajló, rémisztő jelenettől kezdődően elmosódik a határ a valós történések és a tabletta hatására látottak között. A novella nagy kérdése az, hogy miféle benső feszültség áll a hátterébe mindannak, amit az elbeszélő álmodik vagy ténylegesen átél.
Horváth Florenciától két verset is olvashatunk, mindkettő az identitást, az identitáskeresést járja körül, más-más szempontból. A Virágok közt veled lenni a lírai én nevéből és annak jelentéséből, értelmezésből indul ki, felidéz gyermekkori emlékeket, önmaga, a saját identitása értelmezése és újraértelmezése bontakozik ki, amelynek kohéziós erejét az önreflexió adja.
A Tiszta voltam soraiban egy kapcsolat lezárulása utáni önkeresésnek lehetünk tanúi. A lírai én teli kézzel és kavargó gondolatokkal siet a Budaörsi úton, kezeiben kabátot, egy üveg víz, ajándékba vett pezsgő és a pénztárcája van. A pénztárcát elejti, benne az igazolványával, amely a vers középpontjába kerül. A személyazonosság kérdését felülírja a változás dinamikája, azonban az én formálódása mindig is feszültségben áll a rögzítettséggel, legyen az egy igazolványon, vagy éppen a másik ember emlékeiben, gondolataiban. Ám ez a kétféle rögzítettség is különböző én képét körvonalazza.
A felbomló kapcsolatból egy ideig csak önvád és bűntudat maradt, ám a lírai én már a veszteség elraktározásán és önmaga „helyreállításán” dolgozik, miközben mégis reflektál mindarra, ami történik vele, amit a másikkal megosztana, de már nem tud. Ilyen például a fagyievés közben olvadó gombóc látványa. Ez a jelenség és tapasztalat azzal is párhuzamba állítható, ahogyan a lírai énről leolvadnak mindazok az identitásrétegek, amelyek a másiknak való megfelelés kényszere miatt rakódtak rá, minőségük megváltozik.
„Elraktározni a veszteséget,
hogy egyikünket se sértse.
Tételmondatom: önmagam helyreállítása. Mintha egy
hibás fájlt, bezáratlan keresési
oldalt. A nehézség sosem
az elszakadás, hanem
hogy ne akarjam megosztani
veled, amit közben láttam.
Tapasztalat. Olvadó gombóc.”
Minden leolvadó identitásréteg mögött végül önmagát igyekszik tisztán látni, a saját tisztaságát megpillantani az átalakulások folyamatában. Talán a másnap lejáró igazolvány cseréje egy újabb lendület lehet a változás felé.
