A mostani lapszemle a Tiszatáj frissen megjelent duplaszámáról szól. A lapszámból most egy verset és egy prózát emelek ki.
Nemrég jelent meg Radu Vancu (román költő, műfordító, irodalmár) Kaddis Radnóti Miklósért című verseskötete, amely magyar nyelven André Ferenc fordításában olvasható. Azt hiszem, ez a kötet igazán különleges. Már maga az ötlet, a vállalkozás is rendhagyó, ugyanis Radu Vancu arra vállalkozik, hogy megírja Radnóti Miklós halála utáni verseit, a költői képzelet révén feloldva a tömegsírok rejtélyeit. A költészet mindent túlélő erejét sugározza a Tiszatáj lapjain megjelent vers is. Itt is – ahogy a kötetben több helyütt – Radnóti Miklós költészetének és személyes életének, halálának egyes mozzanatai találkoznak Radu Vancu angolszász költészet iránti érdeklődésével, T. S. Eliot Little Gidding című versét – eredetiben – idézi is. Emellett számot vet az irodalomtörténeti, kultúrtörténeti, vallási, filozófiai hagyománnyal:
„Odüsszeusz epikus intelligenciája a szenvedésből származik, Jób
lírai & beletörődő bölcsessége szintén a szenvedés leánya. Az
antik görögöknél tehát a szenvedés az epika alapvető formáját
szüli meg, a mesét, ami szó szerint segít túlélni; a régi zsidóknál
pedig a líraiság fakad belőle, mégpedig attól, aki hamuval &
vérrel teli szájjal beszél az életről.
Tudom, hogy itt egyszerűsítek & szörnyen igazságtalan vagyok
Szapphóval – de másfelől éppúgy igaz, hogy Arisztotelész sem
tartotta a lírai költészetet kellően megfelelőnek az emberi
szenvedés tárgyalására. Ha az én egyszerűsítésem felületes, az
övé egyenesen bűncselekmény.”
A Kaddis Radnóti Miklósért címmel megjelent kötet itt tárgyalt részlete jól tükrözi a széles irodalmi és történelmi horizontot, amelyet Radu Vancu átfogni igyekszik, amikor Radnóti Miklós előtt tiszteleg. Sőt, akár úgy is mondhatnánk, hogy amikor Radu Vancu ebben a verseskötetben Radnóti Miklós alakját és költészetét méltatja, voltaképpen egyfajta credo is kirajzolódik előttünk, amelyben kiáll az elnyomottak, megkínzottak és az ártatlanul szenvedők mellett, a költészet pedig az elviselhetetlen dolgok ellenében született, menekülőút a valóság szenvedéseiből. Ugyanakkor Radu Vancu verse – ahogy Radnóti Miklós számos sora is – épp arra mutat rá, hogy a költészet egy újfajta, eltökélt és rendíthetetlen szembenézés a valósággal, legyen az bármilyen rideg is. Ez a szembenézés pedig nem pusztán önreflexió, annál jóval több – valóságformáló erőt rejt magában, hiszen értelmez, újraértelmez és tematizál is.
Tordai Éva Médeia; Iaszón című prózájában a mitológiai történetet helyezi modern kontextusba. Szerelmük hajnalát is felidézi mind Médeia, mind pedig Iaszón, a maga perspektívájából, de nem nosztalgikus merengés, inkább hűvös megbánás visszhangzik a szavaikban.
Médeia visszaemlékezésébe a férfi iránti gyűlölet mellé önvád is vegyül, úgy érzi, hagyta magát becsapni, engedte, hogy a szép szavak csábítólag hassanak rá, miközben tudhatta volna, hogy Iaszón csak áltatja őt, s folyton újabb és újabb nőket akar megszerezni, rosszallóan és érlelődő bosszúval nézi az új kapcsolatát, vizionálva a folytatást is:
„Vagy egyáltalán, neked mi az elképzelésed, hogy lesz ezután? Hogy lesz egy rakat féltestvérük abból a másik alomból? És ha majd azt is megunod, fraktálszerűen hálózzák be a földgolyót az elhagyott családjaid? Hogy majd kéthetente jólfésülten megjelensz itt, elmész velük hétvégére a családi autótokkal, aztán mi is udvariasan elcsevegünk egymással, amikor visszahozod őket, mert másnap iskola?”
Az indulatok, a hömpölygő harag és az elcsendesülő megnyugvás váltakoznak Médeai gondolataiban, miközben a női áldozathozatal nehézségei fel-felvillannak. Médeai emléksora a hazaérkezéssel és némi bizakodással ér végét, de érezzük, hogy a hektikus érzelmi folyamatok ezt bármikor elsodorhatják.
Míg Médeai Iaszónnak üzent, úgy tűnik, Iaszón egy kocsmai beszélgetés keretein belül osztja meg egy barátjával nőügyeinek Médeia-fejezetét. Számára a hazajutás és a kényelem volt az elsődleges szempont, ez a diplomáciai jellegű út sem töltötte el örömmel, de azért nem vetette meg az élvezeteket, ezért engedett a csábításnak. Médeiát nem normálisnak titulálja, kifejti, hogy lassanként kezdett erre ráébredni, ám a kapcsolatuk ezzel a felismeréssel nem ért véget. Most pedig már a gyermekeiket kímélő váláson és az új, reményeket ébresztő, őt „tisztes családapává” tevő kapcsolatán töri a fejét:
„A kölyköknek is jobb lesz így, mint ha egy rossz házasságban nőnének fel, nincs igazam? Stabil hátteret teremtek nekik, ellensúlyozni fogom a labilis anyjukat. Nem ők az elsők, akiknek elváltak a szüleik, úgy el fogják felejteni ezt a zűrös időszakot, mintha sose lett volna. Velem együtt. […] Amúgy meg mégiscsak az itthoni lányok az igaziak. Éppen kapóra jön ez a kiscsaj. Rendes lány, stabil anyagi háttérrel, hülye lennék egy ilyen ziccert kihagyni.”
Vagyis a mitológiai történetet alapul véve, épp a tragikus történések előtti fordulóponton ért véget mindkettejük elbeszélése, Médeia a viszonylagos megnyugvás hangján zárta az emlékfolyamot, míg Iaszón már új terveket szövöget a közelgő új kapcsolatáról és megváltozott életéről.
Tordai Éva kreatív megoldással helyezi az ókori történetet kortárs közegbe, szleng nyelvi elemekkel játszik, a karrierépítést, a női emancipációs törekvéseket, a mindennapi anyagi terheket és a társadalmi elvárásokat is felvillantva.
