A temetés utáni reggelen arra ébredtem, hogy a szemben levő építkezésen az egyik munkás operaáriákat énekel. Mivel már három hét telt el, pontosabban 510 óra: három hét és hat óra, amióta a férjem meghalt, és nyugtatókon, altatókon meg végtelennek tűnő gyereksíráson élek, az agyam és a reakcióim tompa módra álltak be: az agyam töröl, én magamban zokogok, ha csak felnézek az égre, majd kirohanok a ház udvarára (milyen házban vagyok, kinek a háza, nem tudom), körbenézek, és ha nem száll el a fejem fölött egyetlen madár sem, akkor még szemügyre veszem a halastavat is, hogy bár november van, és a szép aranyhalak már leereszkedtek a tó aljára az algák közé, de nehogy egy is rám meressze a szomorú szemét, szóval, ha nincs egy jól definiálható élőlény sem körülöttem, akkor újfent az égre nézek, és kitör belőlem a zokogás. Kiszámíthatatlan a dinamikája, a hossza, az intenzitása. Mármint a belőlem kitörő zokogásé. A temetésen nem tudtam sírni, igaz, volt bennem három xanax, és ahogy ott álltam a koporsó mellett, még az is felmerült bennem, hogy vajon biztos a férjem fekszik-e benne, mert valahogy azt gondolnám, hogy állva magasabb volt, mint így, fekve. Legszívesebben énekelni szeretnék, olyan hangosan, hogy ne halljam a lépteket, amelyek a ravatalozótól a sírig kopognak mögöttem, zsoltárokat énekelnék, hisz kántornak készültem, minden zsoltárt megtanultam. Nyilván nem fogok énekelni, zsoltárokat főleg nem, ez nem egyházi temetés, ez csak utolsó elkísérés. Bosszant, hogy nem tudok nemhogy zokogni, de sírni sem, magamban sem, mintha ez az egész ceremónia már bennem lezajlott volna, pedig sírni akarok, nézem az eget, keresem a madarakat, teli van rajban repülő varjakkal, amiről természetesen ezembe jut a mi varjúnk, amely a férjemé inkább, de őt is megörököltem, mint a tizenöt éves Skoda Fabiát, és ahogy a Skodába benzint kell tankolni, úgy a varjút is etetni kell, a férjemtől lestem, hogy heti egyszer tojással eteti, amit én túlzásnak véltem, akkor inkább süssünk belőle rántottát, de hát a férjem ilyen volt, szerette a varjakat, el is nevezte Boy-nak, hisz oly délceg meg határozott, ahogy az erkély korlátjára rárepült, és dölyfösen követelte azt, ami neki jár.

 

----

 

Olvasd tovább a Látó folyóirat decemberi számában!

https://www.szofa.eu/cikk/tofalvi-zselyke-hutomagnes-novella