(...) apám borostája kinőtt,
mire leértünk a tengerre.
nekem begöndörödött
a hajam,
anyám már olyan fáradt volt,
hogy elaludni sem akart,
s ott álltunk mind az öten
a tenger szélén,
néztünk bele a nyugtalan vízbe,
néztünk mereven, de
nem láttuk benne magunkat.
a nagymamám akkor látott
tengert először életében,
és ettől csak hallgatni tudott.
szedegette a partra mosott
kagylókat,
nem mert a napba nézni,
szívta teli tüdőre a
sós
levegőt és később, már otthon,
sosem beszélt a tengerről,
nem emlegette egyszer sem.
a nagymama szeme pont
olyan szinű volt, mint a
tengervíz
és ugyanolyan
sós könnyeket sírt
minden emlékére.
nézte ő is a végtelent,
a tengerkék szemeivel,
azt hittem hogy
szomorú lett tőle,
pedig csak
csodálkozott.
és barnított bennünket a nap,
a parton apám feküdt a hasán,
anyám minden vizes
hajszála az arcára tapadt.
lobogott a körém tekert
törölköző,
apám mondta,
hogy itt a szélnek
saját neve van,
féltettem magamat a széltől,
hátha kifújja belőlem
a lelkemet, a sirályokat is
messze vitte,
csapkodta kövekhez
a hullámokat, kagylókat
mosott ki vízzel a partra,
én apám háta mögé ültem,
hátha úgy meg tud védeni
ettől, kihúzta magát,
fújta a szakállát a Bora,
mögötte suttogtam:
apa nézd: a tenger!
milyen közel jönnek a hullámok
el ne engedd a kezem!
beleszerettem a parton egy fiúba
mondta a nővérem, hogy
amit érzek, az biztos szerelem
én örömmel elhittem, mert
csak azt tudtam róla, hogy az
mindig örökké tart,
mondtam is, hogy végre már valami.
vártam, hogy húzódjon az idő,
néztem a hegyoldalra épített
fogfehér házakat,
bennük akartam lakni,
és néztem a fényeket, ha
kificamodott estéken sétálni mentünk,
és én annyira el voltam
foglalva önmagammal, hogy
nem vettem észre semmit.
tőlem darabokra eshetett az ország,
szakadhatott a szerelem
a szüleim között, a nagyanyám
sírhatott a párnájára esténként,
múlhatott kényelmében az idő
és öregedhettek az emberek,
nem volt időm nézni,
hogy megy tönkre lassan
minden, amit egy gyerek
óvatosan felépíthet (...)
