Úgy szed ki téged belőlem az Úr,
mint gép gyomrából a csavarokat,
ha hibából leáll.
Biztos nagyon rossz lehetek,
ha ennyire próbál engem, hiszen
ha bízna bennem tudná:
úgysem bírom majd addig,
ameddig szerinte kéne.
Ha szomjazom, küld egy pocsolyát,
pedig látom, egy délibáb friss forrást mutat.
Nem küld esőt, nem találhatok tiszta forrást,
de csalja a szemem:
míg a pocsolyából iszok,
meglátom a forrást,
ami nem is létezik.
Szilánkokat szór a szemembe,
üveg hasít fel minden pislogásnál,
A fény beletörik ezekbe a cserepekbe,
hogy élesen lássak,
akkor is lássak, ha csukva a szemem,
és fájjon az is, aminek szép a látványa,
Nincs nyugodt pillanat, se pihentető tájkép,
a pupillám elé folyton befolyik a vér,
és nincs, aki befogná a szemem.
Minden pillanatban látnom kell,
amit nem én törtem össze, mégis
körülöttem van.
Tüdőbe szakadt, erőtlen mondatok.
Szél fúj, egyszerre hűlök ki a földdel.
Az utat nézem, fehéredik a hótól.
Minden egyes perc tönkremegy,
hiába várlak, épp azért távolodsz,
mert várlak.
Szivárog valami belőlem,
ami messzire taszít mindent.
Látom, hogy zuhan a levegőben,
hogy távolodik tőlem minden.
A hópelyhek árnyékát nézem.
Pont ilyen lettem én is.
Annak vagyok árnyéka, ami
a nagy hidegben is
el tud olvadni
bárki tenyerének
melegétől.
Összeszorított szemmel képzelem el,
mint visz tőlem távolra téged
az a vonat.
Úgy futnak a fák a vonat háta mögé,
ahogy te menekülsz.
Fogja meg lábad a sár,
tolja vissza tested a szél,
ne érj el soha a másik partig.
Fúlj bele abba a rohadt óceánba.
Ne tartson meg tenyerén az Isten,
hullj ki az ujjai közül,
kövekre ess, frissen borotvált
arccal a forró homokra.
---
Ha elolvasnád a szerző másik, Torokgyík című versét is, ami szintén a szeptemberi Kalligramban jelent meg, akkor kattints ide!
Az olvasótermi tartalmak hozzáférése előfizetéshez van kötve. Az először regisztrálóknak azonban egy hétig ingyenes és minden kötelezettségvállalástól mentes elérést biztosítunk.
