Majdnem pontosan hat éve, 2020 őszén mutatta be Hegymegi Máté rendezésében a Studio K a véreskezű császár Kosztolányi regényéből színpadra átdolgozott históriáját. Maga a regény 1921-ben született, Mussolini ekkor már javában építette az olasz fasizmus diktatúráját, ebben az évben került Hitler a nemzetiszocialista párt élére, Magyarország pedig egy évvel korábban a trianoni döntés következtében elveszítette területének kétharmadát. A politikamentességét hangsúlyozó Kosztolányi Dezső 1921-ben történetesen egy szélsőjobboldali lap egyik szerkesztője volt, és egy olyan rovatban publikált (névtelenül), amely élesen támadta a bolsevizmust, nem ritkán antiszemita kitételekkel kísérve mondandóját. Ő maga azonban elítélte a nácizmust, noha annak igazi kibontakozását már nem érhette meg.

Vajon ebben a közegben miért volt ennyire fontos számára a költő szerepében tetszelgő, anyagyilkos császár története? Egy kettétört, katasztrofális gazdasági és társadalmi helyzetben lévő ország, egy világháborús pusztítás utáni Európa, amelynek hagyományos értékei a ciklongázban és a vérfürdőben elporladni látszottak, egy válságokkal teli korszak miért éppen a közepes költői tehetségét gyilkolászásba fordító római uralkodót hívta elő benne? És mit mond ugyanez száz évvel később, a mai színháznézőknek?

Nero kamaszként került trónra, Rómából az új Athént akarta létrehozni, majd 14 évnyi uralkodás után, 30 évesen, szörnyetegként halt meg. A leghatalmasabb birodalom leghatalmasabb uraként azonban fogoly volt. Államügyek intézése helyett a költők babérkoszorújára vágyott, sok tízezer néző előtt akart állni a színpadon (állt is, ahogy a babérkoszorút is megkapta természetesen), a valóság és a háborgó lelkében, elméjében dúló másik világ harca gyorsan felőrölte. Vágyai túl olajozottan teljesültek, kötődni nehezen tudott, lassan kibontakozó őrülete elmosta a határokat. Hatalom és művészet bonyolult viszonyát nem érzékelte, hanem hordozta, és egyenként kiirtott mindenkit maga körül, akiben tehetsége/hatalma akadályát látta.

Hegymegi Máté jó ideje kutatja a világromboló víziók természetrajzát, rendezéseiben elképesztő érzékenységgel ábrázolja a belső harcok kivetülését, az őrület és az azt elszenvedő külvilág bonyolult kapcsolatát. Azzal, hogy a Garai Judit dramaturg által színpadra alkalmazott szöveg rendszeresen átvált a dialógusokból a regényt követő narrációba és vissza, kissé el is tartja magától a cselekményt, hol kívül vagyunk, hol belül, és ennek a váltakozásnak a ritmusa tökéletes. Ahogy a tér léptékével is remekül bánik a rendező, itt ez meghatározza az egész előadást. A Római Birodalom császára a Studio K szűk, kicsi színpadán egy aranysárga dobozban él, amely hátrafelé hamar szűkül, valamiféle felgyorsított perspektíva szabályai szerint, így minél beljebb kerül valaki, annál nehezebben mozog. Fekete Anna zseniális díszlete úgy közvetíti a hatalom fogva tartó erejét, hogy képes bármi más is lenni: színpad, hajó, tengerparti villa, szellemidéző alagút; szeletenként külön is mozog, sarkára áll, eldől, bezárul és megnyílik, külön dramaturgiai elemzést érdemelne ez az egyszerűnek tűnő szerkezet. Hegymegi ebben a szűk, kényelmetlen csőben és a körülötte lévő, ugyancsak korlátozott színpadtérben úgy kelti életre Kosztolányi szenvedő-vérengző császárját, hogy szinte látjuk a korabeli Rómát, érzékeljük az intrikák közegét, a színház fizetett nézőinek tomboló tapsviharát, orrunkban érezzük a vér szagát. És meglátjuk, hogy a kontroll teljes elvesztése, a hatalom mindenhatóvá válása, törvény és erkölcs relativizálása nagyon is a mi korunk, az itt és most sajátja. Egy – a bemutató idején még hosszúnak tartott, de mára már véget ért, következményeiben azonban még sokáig feldolgozásra, értelmezésre váró – korszak belső térképe.

A színpadon minden aranysárga és fekete, a kevés tárgy, a ruhák (Kálmán Eszter jelmezei apró, ám látványos jelzésekkel törik meg a mindent átható feketeséget), még a kellékek is: Nero az első gyilkosságát egy ananász kivégzésével vetíti előre. Ebben a szűk csőből kifolyó, összepréselt, rendkívül sűrű, rendkívül feszült világban, ahol egyetlen fölösleges látványelem, egyetlen plusz mozdulat nincs, a karakterek is felnagyítva jelennek meg. Ifj. Vidnyánszky Attila Nerója a világra csodálkozó fiú bájától a vérben fürdő gyilkológépig tartó skálán mindent megmutat, olyat is, amitől tényleg elborzadunk, mert annyira természetesen hozza a valóság és az őrület között ide-oda pattogó lelkiállapotokat. Ő uralja a színpadot, mozgékonysága mellett különösen feltűnő a többi szereplő tudatosan lassított tempója, szinte állóképek sora veszi körül a túlmozgásos Nerót. Spilák Lajos Seneca szerepében egyszerre bölcs és kisszerű, talpnyaló alattvaló és szellemi nagyság. Pallagi Melitta Poppeája erotikus, nyafogós, intrikus és kegyetlen, de a mélyén ott van a lehetőséget kihasználó asszony igazi szerelme is. Homonnai Katalin az ifjú feleséget, Octaviát alakítja lágy, finom árnyalatokkal, a személyisége egy másik élet, egy szelídebb valóság esélyét villantja fel az adott körülmények között. Nero körül mindenki kevés eszközt használ, de azokat elképesztő intenzitással. Ebben talán a legnagyobb bravúr Samudovszky Adriáné, aki gyakran csak a tekintetével, tükörként reagálja le Nero elborulását, több szerepben is alig szól, de arcéle, összepréselt szája, görnyedt tartása mindennél beszédesebb. Lovas Dániel és Sipos György hol költőként, hol kémként, testőrként vagy bérgyilkosként, az udvar népét megszemélyesítve izgalmas színeket hoznak a dráma terébe.

Az e-színház néha különös rádöbbenéseket képes produkálni. Évekkel ezelőtt láttam az előadást, de most a képernyőn újra végignézve szívembe markolt az érzés, hogy akit látok, ma már nincs. Nyakó Júlia néhány hónappal ezelőtt hunyt el, halála váratlanul érte a Studio K társulatát és a közönséget is. A felvételen most többször is egészen közelről láthatjuk, ahogy Agrippina szerepében próbálja imádott fiát, Nerót visszavezetni a normalitás felé. Végtelen nyugalma, méltósága, ereje most, utólag – tudva, hogy már soha nem láthatjuk színpadon – az élet végső határát hozza a jelenetekbe. Amikor Seneca feleségeként egy fekete fátyol mögött figyelhetjük az arcát, ahogy szerelme utolsó vallomását fogadja némán, minden rezdülésével kísérve a párbeszédet, nos, azt tanítani kellene a színészmesterség órákon.

A közönség előtt rögzített előadás minden pillanata jelentőségteljes, ritmikája, váltásai, a színészek játéka a színház ősi gyökereit idézi meg a nézőben. A szűk tér kitágul, a félelem betölti minden érzékünket, miközben a jelenetek sorában ott bujkál Kosztolányi végtelen humánuma, amely nem ítél, nem kategorizál, csak felmutat: íme az ember.