Régiből építesz új házat,
amit a sajátodnak hívsz,
pedig idegen állatok nyomaiban taposol,
és úgy eszed a kenyeret, mintha kínálták volna.
Hiába írod át neved a kerítésen;
ágyadban, délben asztalodnál
mindig mást keresnek.
Napközben nézed az úton haladó embereket
– ez az apám is lehetne ez meg a gyerekem – gondolod,
hogy ezen a helyen lassan telik az idő,
a nyarak hosszúak,
hogy könnyen megszokják arcodat a falak.
Régiből építesz új házat,
de még meghalni sem mersz benne,
más árnyéka elől húzod be este
a függönyt.
Itt laksz, de még nem láttad
a teret, a pályaudvart, a boltot,
ami lehetne olcsóbb vagy éppen drágább.
Végül azért mégis hozzászoksz,
végigalszol benne egy éjszakát,
és reggelre észreveszed, hogy hozzád öregedett a ház.
Ezért összepakolsz,
régi házadból romok közé költözöl,
tenyered a fejed fölé emeled, és nézed,
ahogy egyenként
árnyékodba költöznek az emberek.
****
A Prae legfrissebb lapszámát ITT találod.
