Véleménye szerint szükség van-e állami és/vagy önkormányzati támogatásra a kortárs magyar irodalmi lapok kiadásához és fenntartásához? Kiváltható-e ez a forrás részben vagy egészben piaci vagy alternatív modellekkel?


Ahhoz, hogy hosszú távon, kiszámíthatóan működhessen egy folyóirat, szerintem szükséges az állami/önkormányzati támogatás. Talán vannak kivételek, de jobbára azok a folyóiratok tudtak/tudnak stabil struktúraként létezni, meghatározó kulturális intézménnyé válni, amelyek mögött van egy ilyen háttér. Más kérdés, hogy a magánmecenatúrát is meg kell próbálni bevonzani. A piaci modellben különösebben nem bízom, a hagyományos irodalmi lapok olvasottsága sajnos visszaesőben, reklámfelületként például még a legnagyobb irodalmi/kulturális lapok sem túl vonzóak. Nyilván, az eladásokon lehet még turbózni több jelenléttel, lapszámbemutatózással, stb., de ne felejtsük el, hogy e folyóiratok árképzése olyan, hogy szinte csak jelképes nyereség van az eladott példányok után… Támogatás nélkül nincs kultúra, sem Budapesten, sem Székelyföldön.


Milyen szakmai és strukturális kritériumok mentén működne egy ideális, hosszú távon is kiszámítható és átlátható kulturális támogatási rendszer?


Nagyon jó lenne, ha az NKA-nál visszaállna a hároméves pályáztatási rendszer, ha csökkenne a pályázati adminisztráció és a megpályázott összeg nagyobb százalékát fordíthatnánk önfenntartásra (sokszor az a legnagyobb kihívás: a szerkesztőségi ingatlan rezsijét kifizetni, postaköltségre előteremteni a pénzt stb.).


Amennyiben a keretösszeg korlátozott – és a pályázók nem kaphatják meg a teljes igényelt összeget –, milyen objektív elvek vagy prioritások alapján kellene rangsorolni a folyóirat-pályázatokat?


Általában nem kapják meg a teljes igényelt összeget, ez benne van a pakliban. Valamennyire objektíven lehet mérni a folyóiratok „nagyságát”: nyomtatott/eladott lapok száma, előfizetők száma, regionális/összmagyar jelentőség, stb. Szempont lehet az is, hogy kap-e máshonnan támogatást, van-e önkormányzati háttere, stb.

A magyar irodalomtörténetben a folyóiratok (mint az Auróra, a Nyugat vagy a Holmi) kulcsfontosságú szellemi műhelyek voltak. Elképzelhetőnek tartja, hogy a mai lapok újból a kortárs irodalom meghatározó szervezőivé váljanak? Ha igen, mi szükséges ehhez?


Szerkesztőként fájdalmas ezt kimondanom: úgy tűnik, lassan leáldozóban van a nyomtatott folyóiratok napja. Egyre kevesebben fizetnek elő, egyre kevesebben olvasnak. A Székelyföld folyóirat ugyanakkor még mindig kiemelkedően jó helyzetben van, közel ezer stabil előfizetőnk van jelenleg is, de látom a csökkenés tendenciáját. (Itt jegyezném meg, hogy a Székelyföld szélesebb célközönséget ér el, mert nem csupán irodalmat közöl, hanem történelmet/oral historyt, néprajzot, stb.) Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy e lapoknak ne lenne meg a jelentősége, a helye. A magaskultúra sosem volt amúgy tömegjelenség, mostanság tovább zsugorodik, de ezek a folyóiratok így is ellátják alapvető funkciójukat: publikációs, „szocializálódási” felület a szerzők számára, lehetőség a dobbantásra, a szakma általi elfogadásra. Hogy egyre inkább csak a szerzők játszóterévé válnak az irodalmi lapok, hogy jobbára csak azok olvassák, akik írják is? Hát a tudományos folyóiratok esetében nem ugyanez van? Miért lenne ez olyan nagy baj? Végtére is elsősorban szakmai lapokról beszélünk! Úgy gondolom tehát, hogy így, csökkenő jelentőségükkel együtt is a kortárs irodalom meghatározó szervezői a folyóiratok, továbbra is fontosnak tartom a print jelenlétet, kiegészítve digitális felülettel. És szorgalmaznám az együttműködést: nem konkurenciái vagyunk egymásnak, hanem támaszai. Ezért fontos a Szófa is.

Zsidó Ferenc






(Zsidó Ferenc portréját Horváth László készítette. Forrás: Wikimedia Commons)