Tamás Dénes
HA TÚL GYORSAN
Gyakran biciklizem.
Így hódolok a tájnak.
A távot biciklivel lehet leginkább kitolni,
miközben még megőrződik
a tér konkrétságához való kapcsolódás.
A tér feltárul. Az ismert elhordoz.
Nyugtató gondolat
annak a hátborzongatóan otthontalan lénynek,
ami az ember.
Most itt ez a temérdek állattetem.
Ott hevernek az aszfaltcsíkon,
esetleg közvetlenül mellette.
Régebben egy-egy kutya, esetleg macska
kilapított tetemére lehetett rábukkanni,
de most megjelentek a vadállattetemek,
rókák, nyulak, menyétek, borzok,
és, valami érthetetlen ok miatt,
néhány ragadozó madár,
igen, sas, egerészölyv, rétihéja,
mind belelapítva az aszfaltba,
vagy az aszfalt melletti murvába.
A legtöbb alig felismerhető,
összepréselt tollcsomó,
vagy cserzett bőr,
amiről az autók kerekei
gyalulták le a szőrzetet.
Leginkább az összepréselt koponya dombja
emlékeztet valami élőre,
aszfaltszürke reliefre,
aminek csak az eső tudja
visszaadni eredeti ragyogását.
Nem egyszerre zuhan rám
ez a töménytelen tetem,
eleve nincs elidőzés biciklizés közben,
csak az egyenletes haladás,
meg a lejtők suhanása,
az emelkedők konok pedálozása.
Elõször csak egy tetem tűnik fel,
enyhe iszony, ahogy
megpattan a kerék a csontos lábon,
de nincs idő belefeledkezni az érzésbe,
mintha nagy, égitestekkel foltozott
köpenyt terítenének rám,
vonul velem a táj:
egy dombalja, felfelé siető ösvény,
himlőhelyes galagonyabokor,
vizes aszfalt csillogó vibrálása,
a feltűnő betör a tudatba,
és ott ragad,
ahogy a második tetem is,
talán egy felpuffadt borz fekszik
az út menti árokban,
nem merem leellenőrizni,
továbbsuhanok,
de ettől úgy érzem,
mintha támadás alatt állnék,
egy névtelen csatatéren vágnék keresztül,
mert hamarosan elém kerül
a harmadik tetem,
egy madár lehetett valamikor,
most mintha az aszfaltba landolva
próbálná időtlenné formázni
szabadon repdeső,
körülírhatatlan alakját,
mi történik,
mi történik,
háború kezdődött
az emberek és az állatok között,
s megadták magukat az állatok,
önként fekszenek be
a kerekek alá,
a negyedik is feltűnik,
kettészelt róka halálvicsora mar a levegőbe,
az ötödik,
leesik rólam a köpeny,
a csillagtalan űr
horzsolását érzem hátamon,
menekülnék,
gyorsítok,
a hatodik,
a hetedik,
nincs megállás,
mint a középen felcsíkozott aszfalt monotonitása,
tetem, tetem után következik,
ütem, ütem után,
mindig illeszkedésem lehetőségeit,
a formák vonulásának ritmusát,
a táj zenéjét kerestem,
most az szól,
zeng,
repedten harsog.
Igen, a tér feltárul.
Az ismert elhordoz.
Ha túl gyorsan haladunk,
mészárszék a világ.
