A nyitott szobaajtón át zúdult rám a művészlét zamata. Adrienn kedvenc illóolaja, a levendula halványan szivárgott át az olajfesték émelyítő szagán. Barátnőm minden portré köré külön szertartást emelt. Csak néhány fenyőbútor vette körbe alkotás közben; egy franciaágy, amelynek a legváratlanabb szituációkban esett ki a ragasztószalaggal körbegöngyölt sánta lába, egy ruhásszekrény, egy festőállvány és egy szék. Minden a skandináv lakberendezési kultúra hagyományainak megfelelően lett összeállítva ebben a tizedik emeleti panelban, ahol már nyolc éve laktunk. A szoba egyediségének igazolására ott volt az a tömérdek félbehagyott és befejezett portré. 

A festmény, amelyen mostanában dolgozott letakarva állt a sarokban, Adrienntől szokatlanul, ugyanis az alkotás időszakában egyedül a fürdőszoba seszínű, megrepedezett kövére nem cibálta magával a félkész képeit. Úgy fogalmazott, össze kellett fonódnia az alanyaival, hogy hiteles portrét fessen, az embert kívánta jobban megismerni, akinek teste Adrienn szerint olyan volt, mint egy bazaltokkal szegélyezett kút a kert déli oldalán, pontosan ott, ahol a szőlőfürtök szára az éjkék szemek súlyától lehasad, s minél idősebb a kút maga, annál több moha telepedik rá. Adriennek a megfestett alanyok lelkére is volt hasonlata, azt mondta erre, hogy víztükörként ragyog a mélyből, és minél több mohát hasít le a kút oldaláról, annál zavarosabb a felszíne.

Ezen a keddi, ködös hajnalon minden épp úgy nézett ki, mint a visszatérő álmomban. Adrienn a festőállvány előtti forgószéken ült, nekem háttal, szőke haja kibontva hullott alá, és az ecset hanyagon csüngött a kezéből. Egyre közelebb léptem hozzá, miközben a vízforraló egyre hangosabban pöfékelte a párát. Reszketett a kezem, amikor Adrienn törékeny vállához nyúltam, mert az álmomban barátnőm helyén egy öregasszonyt találtam. A szék egy szempillantás alatt megfordult vele.

Édes révületéből riasztottam fel a szunyókáló Csipkerózsikát.

Élénkkék tekintet ragyogott vissza rám, és a piszkeként kerekedő pisze orrával mély levegőt vett. 

– Elszundítottam – szólt, miközben kidörzsölte az álmot a szeméből. Megigazította krémfehér férfiingét, amelyen a festékpaletta összes színe foltot hagyott már. Hullámos aranyhaja meglibbent a levegőben, ahogy megemelkedett a székéről.

A vízforraló ekkor már fülsiketítő zajjal süvített, én pedig megkönnyebbültem, mert rádöbbentem, hogy ébren vagyok. 

– Sokáig dolgoztál Adrienn? – kérdeztem. – Úgy festesz, mint egy felaprított krepp papír.

Ott hagyott, kilépett a szobából, az ürességtől kongó konyhába sietett. Leemelte az olajtól sikamlós gáztűzhelyről a kannát, és töltött; a buggyanás visszhangzott a falakról.

– Van egy határidős feladatom, egész éjszaka dolgoztam – válaszolta, az orromat pedig ekkor csapta meg a semmivel össze nem téveszthető bűz, nem fért hozzá kétség, akármit is ivott Adrienn, ez volt a szuperélelmiszerek legvisszataszítóbbika. Közelebb óvakodtam és a sarkára tapostam az egérlyuk méretű helyiségben.

– Te szent ég. Megint mit kotyvasztasz a boszorkánykonyhádban? Nyilván ismét gyömbértea, de mi ez a zöldmoszat a tetején? Talán ékszerteknős lettél, hogy ilyenekkel tömöd a tofu lesődet? – gúnyolódtam a bögréjébe helyezett szörnyűségeken, de Adrienn régóta ismert, így figyelmen kívül hagyta a csipkelődésemet.

– Ez tengeri alga, te is ehetnél ilyet, nem lehet mindig pörkölt nokedlivel. 

– Dehogynem! 

Adrienn válaszul megcsóválta a fejét, majd visszatértünk a műtermébe. Óvatosan leült az ágyára, nehogy kilazuljon az ágyláb, és kortyolgatott a forró italból. Elhaladtam az olajos drapériával borított kép mellett, nem kukucskáltam be mögé, tudtam, hogy kapcsolatunk tekintetében végzetes hibát jelentett volna.

– Miért van letakarva az a vászon? Megint egy szupertitkos megbízás, mint amikor a miniszterelnököt kellett lefestened? 

– Nem, ez most más okból van letakarva.

– Biztosan elrontottad, azért takartad le, nem is értem miért nem dobod ki, vagy fested át a feleslegessé vált képeidet. – Ahogyan Adrienn lenyelt egy újabb adag moszatot, vissza kellett tartanom az öklendezést.

– Ritkán fordul elő, hogy ráfestek egyre, te is tudod. Csak a megrendelő speciális kérésére, vagy ha javítani kell. A családi birtokon őrizgeti apukám az elrontott képeimet, pont úgy, mint ahogyan te is rejtegeted a plüssállatkáidat az ágyneműtárolódban – Adrienn válasza után felálltam és elindultam a festményhez.

– Azok tárgyak, amiket ajándékba kaptam, nem pedig általam alkotott szörnyűségek. Mondjuk az én művészi teljesítményem kimerül annyiban, hogy kivágom a vicces Garfield képregényeket a szóróanyagokból. Szóval? – kérdeztem és rámutattam a képre. 

Adrienn vállat vont.

– Nincs jogom bírálni a korábbi teljesítményem. Minden elhibázott ecsetvonásom én vagyok. 

Rövid csend ereszkedett közénk. A festőállvány mellett az ablakon le volt engedve a redőny. Tudtam, hogy Adriennek a festéshez sok fényre van szüksége, ezért megragadtam a fehér zsinórt, és megrántottam. A lamellák felröppentek, majd tompa puffanással estek vissza. A zsinór a kezemben maradt. Adrienn hangosan nevetett, én pedig megmerevedve álltam a leszakadt redőny előtt.

– Tegnapi eset – nyugtatott Adrienn –, próbáltam megjavítani, de úgy tűnik, nem sikerült. Mit szólnál, ha ennénk egy kis zabkását?

– Fúj. Tudod, én Noémi vagyok, én azt a rántott húsos szendvicset kérem, amit két nappal ezelőtt raktam be a hűtőbe, amikor lejárt a szavatossága. – Visszamentem a konyhába, megmarkoltam az orosz hűtőszekrényünk fogóját; a gép erős vákuummal zárt el bennünket a megfontolatlan falatoktól, sugározva magából a dermesztő hideget, amitől a konyhafal is lehullajtotta pelenkakék csempéit. Amikor végre kitárult előttem, a szendvicsem hűlt helyét találtam.

– Kidobtam – hangzott Adrienn tömör megjegyzése.

– Hogy tehetted ezt, te galád!

– Venni akartam újat, de teljeskiőrlésű kenyérből. Ki számított arra, hogy itt csiripelsz majd öt órakor, mint egy mérgezett veréb?

– Sajnálom, hogy élek, de nem aludtam túl jól, megint ugyanaz a rémálmom volt – feleltem. Nem voltam teljesen őszinte, mert ez más volt, mint az eddig megszokottak.

– Meditáljunk, az biztosan segít lehiggadni.

– Inkább kocogni mennék.

– Mit szólnál, ha veled tartanék, és akkor pletyizhetnénk még a trolik indulása előtt? Bár a kedvenc edzőcuccomban jógáztam tegnap, úgyhogy ma csak valami ócska cuccot húzok magamra.

– Ne aggódj, hetek óta a szennyes öblítőjében áztatom a futónadrágomat, pedig az az egyetlen, aminek a hossza megfelel, nem látszik ki a bokám és még slankít is. – A mondandóm végén benyúltam a hűtőbe egy energiaitalért; Adrienn szeme éles villámokat szórt felém.

– Nem tudom elképzelni, hogy lehet ilyen formás a hátsód, miközben hulladékfeldolgozót csinálsz a testedből. Ennek ellenére nagyon szívesen adok a teámból – szólt ingerülten, és festékfoltos kezével a sűrű zavaros löttyöt kínálta, tetején az úszkáló gyömbérdarabokkal.

– Abban biztos vagyok. Majd legközelebb.

– Sosem tudhatod, lesz-e legközelebb. 

Bezártam a hűtő ajtaját, és kinyitottam az üdítősdoboz tetejét.