Az esti mesékre gondolok. Az összebújásra, a kicsi lányom csillogó ferde szemére, pisze orrára, a soha nem múló ragaszkodásra. A három gyönyörű nagyfiamra, ízes örömömre, ki másra? Akhilleuszra meg a teknősbékára. A futókra mind, hogy nem tekingetnek hátra, nem figyelik az időt, futni épp elég – persze, csak ha teljes erőből. Hát, ezen vagyok. Apóriákkal simogatom a lelkemet. A sivatagra gondolok, az is egy élettér, bírom a meleget, elleszek valahogy. Aztán a békákra meg a teknőre, pedig arra nem is akarok. Hogy nyílt sebből próbáltam, de nem megy. Nem szabad. Tilos. Csak fikciót! Mesét, minékünk, fabulát! Semmi lírát vagy dokumentumot! (A nonfictionbe utóbb majd úgyis belehalok.) Vegyük inkább a békákat, az lesz a legbiztosabb. Hármat, hetet, nyolcmilliárdot – mondjuk, hogy nem számít (még ha nem is igaz). Hogy ki kezdte, azt nehéz megmondani (James Watt? Fonó Jenny?), de a vége az lett, hogy ezek az ostobák mind egy levegőtlen és kilátástalan kamrában ragadtak. Sőt, mivel a baj nem jár egyedül (láncreakció, ugye), nagy jódolgában az egész díszes társaság egy csupor (teknő? medence?) tejszínben találta magát. Nem túl derűs kilátás… Körös-körül a kietlen és élhetetlen nagy, fehér tenger: zsír, laktóz, adalékanyag, be a pórusokba, tönkre az ereket, sorra pusztítja az isten adta békatesteket. S ha ez nem volna elég, még ott az a szag! Valami tuti rohad a sarokban (plankton? bálna? jegesmedve?), levegőt venni mindenesetre egyre nehezebb. Se nád, se sás, se víz – se békanyál, se gólyahír. S ami még szomorúbb, gólya is alig. Tudjátok, a béka nagyon buta és nagyon okos állat: falánk, élveteg (mondjuk, hogy „esendő”), gonosz és alattomos („harcias és ravasz”), egyesek szerint rusnya is, de legfőképpen véges (noha végtelen a szaporulat). A helyzet az, hogy a békák félnek. Itt van elsőnek Á-ka. Öreg már, de legalábbis megette a kenyere javát (s mondjuk ki: a másét is), nagy kétségbe van, sopánkodik, mint a parancsolat: brutális a meleg, mindenütt szárazság, tűzvész, árvizek, földrengés, meteorit, olvadó gleccserek… Micsoda gyűjtemény! (És még csak nem is teljes.) Közelit s távolit elsőkézből tudja, (Facebook, Híradó, Világvége Hot Line – tejszíni közvetítés, csak a puszta tények, csupa tiszta forrás), s azt reméli, sőt hangosan kimondja, a jólétbe pusztulásnál tán’ előbb elviszi a Gólya. Változtatni nem tud, (hogyan…? öreg ő már ehhez!) Különbenis, törődjön az a más bajával, kinek nincsen saját! Vizet nem gyűjt (miből…?!) helyette – locsolni kell a kertet –, kutat ás. Szemétben nem turkál, többre tartja magát és kevésbé hülyének. Silány idők, korcs erkölcsök, régen bezzeg…! Tudását osztja, mint az alamizsnát, hinti, mint a mannát. Fél, szó se róla, retteg, s lángoló szenvedéllyel biztat mást is ugyanerre: rohad itt már minden, korhad a teknő, a csupor reped, ha meg medence, netán üveg-…!, nincs az a Phaedrus, La Fontaine, Krilov, ki bármit is tehetne. Na, de haladjunk tovább! B-kát is rémítik a hírek, még csak őt igazán: ő szeret. Gyerekei vannak, édes kis ebihalak, megnyúlt lábú, rekedt brekekexek. Küzd, harcol, remél kétségbeesetten. Vert helyzetből másképp nem lehet. Tudjátok, mi a hit? Vízen járás, tejszínfutás, szárnyas akarat. Csakhogy nem működik, ha folyton lesed a szelet, a tajtékot vagy a Híreket figyeled. Mit tesz B-ka? Hangosan énekel. Sőt táncol is, ha a közeg engedi (Saint-Saëns szabadon, Békák tava zárójelenet), él és nevet. Néha még boldog is. B-ka bizony – minő gyávaság! –, a két fülét gondosan befogja. Kiszűrni teljesen ezt a zajt? Nincs az az anyag, ágyúszó kéne ahhoz vagy halál, de valamit azért mégiscsak használ talán. B-kánk úszik, kepeszt, köpül, szemetet halászik a habok közül, rémeket álmodik éjjel, nappal hátán viszi az Életet. Mi más választása volna? (És Neked?) C-ka csak fejét ingatja szomorúan. Mindent tud, okos, friss fiatalka – igaz, kopoltyúja már benőtt egy ideje –, szava kegyetlen, vérében logika. Küzd, persze, tenni kötelesség, egy hős: nagy bátran nem remél. Gyermeket nem vállal, sőt, nincs is neki: szeretni fél. Mert, ha a tejszínkrízis megoldódna is, még mindig ott az egész kamra: a levegőtlen sötét, a szemét, a hullahegyek, végül a zár… „A tét csupán annyi – fanyalog bölcs hitetlenünk –, hogy tejszínbe fúlt béka vagy Grenouille au beurre leszünk.” Persze nem mindenki fél, hagyjuk a sztereotípiát: vannak itt nemtörődömök is szép számmal, tagadók, kikben nem nő az értelem, kreatív magyarázatgyár. De vegyük inkább az idős profot, ki a nagy probléma megoldásán fárad, és a jövőnek áldozza utolsó leheletét; vagy azt a néhány tettre kész, tiszta szemű ifjat, ki iskolapadban tanulja a kémiát, s már most tudja, hogy rajta áll majd a világ. S végül az örök-ártatlanok: legnagyobb kárvallottjai az egész (büdös) kamrának. Akiknek felderül az arcuk – egy boldog, napsütötte pillanat –, most is, ezután is, a legvégső borzalmas percig, mert sohasem fogják megérteni, hogy mi zajlik itt, és hogy ki tette ezt velük.

Hogy homokba dugom-e a fejem? Szerintetek?