Kellően frusztráló, kiszolgáltatott alappozícióból indul a Betonba hímezve: Fruzsina egy pesti bérlakásban fekszik a kádban és arról fantáziál, hogy mikor tér vissza hozzá fekete öves nőcsábász férje, Gellért-Jézus, miközben a Mária-attribútumokkal felfegyverzett anyós ott kotlik fölötte, zserbóval traktálja, bölcselkedik és egy pillanatra se hagyja nyugton Fruzsinát és ott van még a háttérben az aggodalmaskodó, kicsit teszetosza József is.
Provokatív regény, írja róla a kiadó felkonfja, és persze nyugodtan fel is lehet háborodni, félredobni, midőn leesik a tantusz, hogy kik a szereplők. A Betonba hímezve provokációja elsősorban nem abban áll, hogy évezredes teológiai dogmákat, evangéliumértelmezéseket kérdőjelez meg, hanem abban, ahogy az emberi logika és a társadalom felől ellentmondásos állításokat helyez hétköznapi érzelmi, családi kapcsolati szituációkba. Persze ez sem lenne teljesen egyéni megoldás: elég csak Petri György Apokrif című költeményére, vagy a Family Guy Jézus-figurájára gondolni és még sorolhatnánk. A szerző is feltüntet néhány konkrét előképet, a szövegben pedig hol kurziválva, hol jelöletlenül idéződnek fel az irodalmi textusok.
A szövegátemeléseknél már csak a képidézetek, leírások a konkrétabbak, amelyeknél gyakran nem csupán a képek, hanem a képnyelv művészettörténeti magyarázata is szerepel. (pl. alkarnyi szarvasbogár, Mária-ábrázolások, Dürer, El Kazovszkij). Ezeknél a szövegrészeknél kitűnik a szerző lehengerlő háttérismerete, olyannyira erősek ezek a kultúrtörténeti eszmefuttatások, hogy szinte önkéntelenül zökkent ki az olvasási folyamatból, hogy az idézett képre rákeressek. Mintha ezeken a pontokon a regény egy izgalmas művészettörténeti előadásba váltana, ami nem feltétlenül következik az elbeszélő pozíciójából. Az egymás mellé rendelt képek – sokszor jelöletlen montázstechnika – megidézi Hajnóczy Péter Jézus menyasszonya című elbeszélését, ráadásul abban is van egy gigantikus bogár (csótány), amit egy Blake-kötettel csap agyon a szereplő. És ha már előképek: a főszereplő Fruzsinának jócskán jutott attribútum az V. századi alexandriai Szent Eufrozinából (akit a regény végén nevesít is a szerző), miután elhagyták, teljes átalakuláson megy keresztül, szőrös lesz, szinte férfivá igénytelenedik, hogy az imádott lény közelébe kerüljön, a saját apja sem ismer rá stb. Az ő figurája mintha inverze lenne a római‑keresztény kultúrkör kilúgozott, esztétizált nőképének, az ábrázolás kanonizálásának.
Két fő idősíkon fut a szöveg, a struktúra látszólag megnyugtatóan úgy épül fel a továbbiakban, hogy egy címmel jelzett jelenkori fejezet követi a római számmal jelzett ókori fejezetet. De mielőtt belekényelmesednénk ebbe a kiszámítható szerkezetbe, a fejezeteken belül simán belefutunk jelöletlen elbeszélői narrációváltásokba, az előző bekezdésben még Fruzsinát halljuk, a következőben már Józsefet, majd Máriát, esetleg Editet. A két elbeszélői sík folyton átszüremlik egymásba, amikor például Fruzsina gyerekkorában elveszett a Balatonnál: az eset felidézése során egy mondatba, szintre, idősíkba kerül azzal a bibliai esettel, amikor a kamasz Jézus elveszett Jeruzsálemben (Lukács 2:41-52): „Anyám és anyád nem tudták kitalálni, hol lehetünk, rosszabbra gondoltak, szűk, poros sikátorokra, a hínáros Balaton mélyére, angolnák gyomrára, római katonák gyűrött fekhelyére.” (18.)
Aztán a második rész vége felé az egyik idősík/narrációs sík szakadozni kezd: a XVII. fejezet csak egyetlen mondatból áll „Nem akarok emlékezni.” (219.), majd a XIX. rész az utolsó, ahol az ókori Máriát halljuk (mintha a kálvária stációi futnának pár állomással tovább). Innentől a szöveg végéig már csak a modernkori szál fut tovább. Radikálisan és erős jelöléssel vált perspektívát A nő, aki én vagyok című fejezet, amelyben Fruzsina eltávolítva, E/3 szemszögből mutatja az apjával való találkozást, mintha nem is ő menne oda, hanem egy tök idegen nő. „A férfi a szék felé mutat, ülj le. Vizet önt egy pohárba, leteszi a nő elé az asztalra.” Aztán a beszélgetést már megint Fruzsina szemszögéből látjuk: „El tudod képzelni, kérdezem, hogy valaki feltámaszt egy embert a halálból?” (249.)
A szereplők leginkább elbeszélnek egymás mellett, menekülnek egymástól, a szeretethiányos családi szerkezetek ismétlődnek. Az újszövetségi szereplők az isteni szándéknak kiszolgáltatott lények, Mária megrontott lány, Lázár az életbe visszarángatott halott, József felszarvazott lúzer. Szép, mészölyi megközelítés, ahogy értetlenkedve reagálnak a bibliai figurák a jézusi döntésekre (pl. a vérfolyásos asszonyra pazarolja az idejét, ahelyett, hogy a 12 éves, haldokló lány segítségére sietne, Jézus nem ér oda Lázárt meggyógyítani stb.) Jézus/Gellért folyamatosan hiányzik ebből a regényből, bár állandóan róla beszélnek. Az ókori narrációs időben Márta húga Mária az egyetlen, aki érteni véli Krisztus nem emberi logikával meghozott döntéseit. De nem csak az ókori idősík foglalkozik ezekkel az emberi és krisztusi között feszülő ellentmondásokkal: a jelenkori Jézus/Gellért úgy szabadítja meg Fruzsinát a szarvasbogár-viszolygásától, hogy egy romantikus párizsi utazáson megáldoztatja borral és májpástétommal. Az áldozás kannibalisztikus vonatkozásai több helyen is felbukkannak a szövegben, Fruzsina darabokat harapna ki Gellértből, magáévá tenné mindenestül. Ezek az abszurd horrorba hajló részek tragikus, parodisztikus szinten gondolkoznak a másikkal való azonosulás, bekebelezés iránti vágy kiteljesedésének lehetetlenségéről, kiemelkedő az a Monty Python-i abszurd is, ahogy Fruzsina és Gellért/Jézus esküvőjén ott van egy halom ex-menyasszony, szent nők sora, akik különböző módokon teljesen alávetették magukat a vonzalomnak, bizarrabbnál bizarrabb aszketikus középkori módszerekkel fogadták magukba a kiszámíthatóan hűtlen vőlegényt.
Tényleg nagyon tágas az intertextuális és intermediális kontextus, már csak ezért is érdemes kézbe venni Halász Rita szövegét, ami hol szikár próza, hol költői gondolatritmus (pl. az én anyám ismétlődése 21–22.o.), versidézet, kamaradráma, képelemzés, bibliai elbeszélés. Az izgalmas problémafelvetések és a szöveg kétségtelen erényei mellett másodszori olvasásra is találni nyitva hagyott kérdéseket. Nyelvileg és prózapoétikailag nem egyenletes az anyag, vannak erősebb és inkább koncepcionálisan megoldott, behelyezett szövegrészek. Az egyik legalaposabban kibontott viszonyrendszer Mária, Lázár, Márta és Jézus négyesét vizsgálja Szűz Mária szemszögéből, ez talán az egyik legerősebb, irodalmilag is legjobban elkapott álapokrif szál. Erőteljesebbek és problémaérzékenyebbek például Szűz Mária vagy Fruzsina kitettségének, kiszolgáltatottságának ábrázolásánál, míg kicsit musicalszerűen sematikusak a József szemszögéből megjelenített leírások.
A kortárs szálnál valamelyest mesterkéltnek hat az anyafigura művészettörténészi vénája vagy az apa patológus szakmája, mintha csak abból az apropóból kapták volna ezeket a melókat, hogy az elbeszélő felvillanthassa a művészettörténeti távlatokat vagy elmerenghessen a feltámasztás biológiai, fiziológiai ellentmondásairól.
És van még egy nagy, nyitott kérdés, ami a koncepcióval kapcsolatos. A Betonba hímezve esetében három összetevő emeli sajátossá az amúgy nagyon kockázatos témaválasztást: a már említett, kortárs érzelmi, kapcsolati közeg, a feminista megközelítés és a művészetelméleti, -történeti kontextusrendszer. Azonban a nagyon is erőteljes problémafelvetés után (pl. Szarvasbogár vagy a Menyegző című fejezetek) a regény egyfajta gondolati körkörösségbe, mozdulatlanságba dermed, mintha tartana a válaszadástól, a kérdés radikalizálása helyett újabb és újabb képek, távlatok nyílnak, a rengeteg képi és kulturális utalás végül mintha eltakarná a válaszadás kísérletének hiányát. De hát maga Fruzsina sem kap választ, még egy új nevet sem, amit betonba hímezhetne (275.) és a szöveg összességében nem is Krisztussal, hanem a Krisztus figurához való különböző viszonyulási kísérletekkel és a kísérletek kudarcaival foglalkozik. Egy csodálatos intertextusokkal és képi utalásrendszerrel telezsúfolt hiányszöveg.
Prózapoétikai vagy konceptuális esetlegességek ide vagy oda, izgalmas és egyedi könyv a Betonba hímezve, a problémaköre univerzális, a felvetés nagyon is aktuális, hiszen a kereszténység alapvető történetén túl egyszerre foglalkozik az évszázadokon át alakuló testképpel, testkép-ábrázolással, identitáskereséssel, az érzelmi kiszolgáltatottsággal, a családi és társas kapcsolódások pszichés terheltségével, az évezredeken át formálódó nőképpel, istenképpel, emberképpel. Mindezt felkészülten, írói, művészetértelmezési és bibliai háttértudással, egyszerre érzékeny odafordulással és távolságtartó iróniával. És túl a szépirodalmi teljesítményen itt egy komoly pedagógiai, ismeretterjesztő munkát is elvégzett a szerző, én mostantól vadászni fogom a múzeumokban, templomokban az idézett képeket, szobrokat, hogy élőben is láthassam Dürer gigantikus szarvasbogarát vagy a plasztikusan leírt (és a borítón is ábrázolt) Mária Magdolna-szobrot Gregor Erharttól.
