A mostani ajánló a Látó januári lapszámából készült válogatás, mégpedig tematikus jellegű. A hívószó a „szülőség”, vagyis a szülői perspektíva, szülői létmód áll a fókuszban.
Zeck Julianna Minden álom ilyen címmel megjelent írásában az anyaság áll a középpontban. A novellában két szféra is megjelenik, a valóság és az álom szférái, amelyek között az önreflexió ösvényein járnak az elbeszélői én gondolatai. Az éjszaka közepén a gyermeke nyöszörgésére felébredő anyát látjuk, mintha a félálom állapota és az ébrenlét valósága között egyensúlyozna. A mindennapokból hátramaradó fáradtság és a nehézségek áttelepülnek az álomba is, ahol céltalan gyaloglás, úttalan utak, a kötelességek és az egyformának tűnő mindennapok végeláthatatlan sora leképeződik:
„Minden álom ilyen, tudom is, hogy álmodom, csak ez valahogy más. Úgy érzem, évezredek óta gyalogolok már.”
Az álomból kibontakozó, töredékes képekben sivatagi sétát, céltalan, de mégis a megérkezés vágyával telített bolyongást látunk. Az elbeszélői ént álmában két férfi kíséri az úton, amelynek során különleges helyszínek és olykor látomásos képkockák tárulnak elénk az álom leírásán keresztül. Bár a dőlt betűkkel szedett, álombeli mozzanatok látszólag elválnak a valóságtól, valójában annak szerves részei, sőt, az elbeszélői én konstitutív elemei. Hiszen az elbeszélő az anyaság kötelességei közepette igyekszik megtalálni saját magát, legalábbis ideiglenes nyugvópontra jutni, tartalmasan tölteni az időt a kedvesével, valamilyen célt találni saját maga számára is, ami túlmutat a kisgyermek körüli, mindennapos teendőkön. Ám nem is olyan könnyű kiszakadni az anyaság hétköznapjainak spiráljából, az „ajándékidő” felismerése és kihasználásának lehetősége nem tisztán felszabadító érzés, sőt, inkább kényszert, sürgetettséget ébreszt. Ahogy a tervek megvalósítására vonatkozó igény is. Talán a gyermeknevelésből, vagyis a gyermek megszüléséből a bizakodás mozzanatát lehet leginkább átültetni az élet más területeire, a folytonos újrakezdés mögött meghúzódó bizalmat, hogy a küzdelmek ellenére lehetséges a megvalósulás. Még akkor is, ha az álom szférájához tartozó, az írás folyamatára is reflektáló zárósorok leginkább Sziszüphosz mítoszát juttatják eszünkbe.
Molnár H. Magor Küldetés című versében az apasággal járó benső vívódások bontakoznak ki. A bűntudat és az önvád szinte szétfeszíti a lírai ént, de a verset egy cseppet sem. Molnár H. Magor lírájának a rímek és a ritmus olyan lendületet adnak, amely képes leképezni az erős indulatok és a sanyargató érzések lüktetését. A türelemvesztés pillanatai sorakoznak fel, azok az esetek, amikor a lírai én, az apa fenyegetőn felemelte a hangját, kiabált és tajtékzott, olykor még kezet is emelt a gyermekére. Ezek a pillanatok most mély megbánás, önmagával szembeni megvetés alakjában törnek fel. A vers egy megrázó mondattal indul:
„Úgy akarok mostantól a kisfiamra gondolni,
mintha rákos volna, és az lenne a küldetésem,
hogy széppé tegyem az összes hátralévő napját.”
A vers folyamán kiderül, hogy egy leukémiával küzdő kisgyerekről szóló újságcikk ébresztette rá a lírai ént arra, hogy milyen másféle apai sorsok léteznek és másfajta, az övétől merőben eltérő attitűdök, hogy lehetne egészen másképp is nevelni a gyermekét, mint az ösztönöknek és hajlamoknak kiszolgáltatva. Bár magának ténylegesen megbocsátani nem tud, múltjába leásva magyarázatra lel a lírai én. Több pontos is úgy tűnik, saját magát, a saját kisfiú-énjét látja viszont a gyermekében:
„Egy ütés súlyát tudnia kell annak, akit ütöttek.
Ha erőszakot szülnek, akik erőszakban születtek,
nem mentség a lomha múlt vagy az ócska bánat.
Mikor a fiamat bántom, feloldozom az apámat.”
Ám a magyarázat nem szolgálhat ön-feloldozásként, a lírai én elvitatja magától azt a jogot, hogy megbocsáthasson magának, miután gyermekére kezet emel. Sőt, még a bűnének megvallását is kevésnek látja, úgy érzi, más, „vétlen apák” szenvedik el az ő büntetését. A vers végül a kezdősorokat visszhangozva zárul, ám a napok „szebbé” tétele helyett a „jóvá” kifejezés szerepel, ami a bűnökért, a verbális és a fizikai fájdalomokozásért járó jóvátételt is kontextusba hozza.
Gerzsenyi Gabriella Gépelési hiba címmel közölt írása ugyancsak az apa perspektíváját mutatja meg, mégpedig egy esti párbeszéden keresztül. Az apa és a kisfia, Gergő közötti párbeszédből kiderül, hogy a szülők elváltak, Gergő pedig szeretné a lehető legtartalmasabban tölteni az időt édesapjánál, akit viszont túlzottan leköt a futball-közvetítés. Gergő segítséget kér a házi feladatának megoldásában, a boldogságról kell fogalmazást írnia. Az apa hol a fia kérdéseire válaszol, hol a meccset kommentálja. A kisfiú mondatait az apa figyelméért folytatott küzdelem és a megfelelési kényszer hatja át, azonban azt mégsem lehet állítani, hogy az apa irányából szeretetlenség érkezne Gergő felé. Inkább az érzelmek kifejezésének nehézsége és a sajátos szeretetnyelv nehézkedése fedezhető fel a kapcsolatukban. Bár végig úgy tűnt, hogy az apát egyáltalán nem érdekli a boldogság mibenlétéről szóló fogalmazás elkészítése, végül mégis ő tesz javaslatot, egyetlen, de sokatmondó mondatban.
