IX.

 

Egy nap, délfelé, még pihentem a kis komorna ágyában, azon kábultan, mint mikor az ember az egész éjjel novellákat ír s reggelre még tele van a feje hieroglifákkal. Néztem az eget a fejem fölött, a padlásablakon át. Nem sok jót igért ez a novemberi égbolt, nom d'un chien! ahogy akkor mondtam, s noha csak egy darabkáját láttam, egész szürke végtelensége elterült a szívemen. Ebédem nem lévén, de még kilátásom is inkább az égre lévén, mint ebédre, gondoltam alszom estig, - qui dort, dine! mert a franciák ilyen három szóra redukálják, optimisztikusan, az élet legsúlyosabb problémáit. Az ember nem él pusztán kenyérből s a lelke elkábul szavakra. Alszom estig! Olyan furcsa ez! Az est mindig ígért valamit, nem tudom mit? nem tudom miért? de valamit ígért, az est! la soirée! Holott éppoly reménytelen volt, mint a reggel, mint a dél, mint minden perce a napnak. Csak éppen, hogy olyan ünnepélyes volt a sok fénnyel, a sok csillaggal, a sok szoknyasuhogással, ami megzendült, mint egy ének, unisono, s amit mindenki megértett.

 

S a falnak fordultam végérvényesen.

 

De ekkor megnyilt az ajtó s belépett K. O. festőművész-honfitársam, Munkácsy kitűnő tanítványa, amint mondtam. Alig fért el itt ebben a padláslyukban, eskóros monumentalitásával. Csak most láttam, micsoda hatalmas szál ember, micsoda óriás s micsoda télikabátja van, mint a vaj olyan sárga, tenyérnyi gombokkal s egy malmaison szegfűvel odacsapva a hajtókájára. Bécsi ízlés, gondoltam, «Es gibt nur ein Wien!» jelszavával, aminthogy csakugyan, nosztalgiás ember! hű maradt Párizsban is, osztrákosan ködös származásához s úgy öltözködött, mint egy hajdani fiakkeres, aki a Ringen egy hajdani trónörököst vár. Híven e tradíciókhoz, egy huncut szót nem tudott franciául, de néhány magyar szót megtanult Párizsban részben Munkácsytól, aki hasonlóképpen nem tudott franciául s részben ama számos magyaroktól, akiket a Grand Café-ban látott. Egyébként úgy is beszélt, mint sváb kirándulók, a hegyekben, vasárnap.

 

Most bátran közeledett s miután körülnézett, ami nem tartott soká, valami finnyás vizsgálódásba kezdett, mint aki mindenre kíváncsi, de semmihez sem mer hozzányúlni. A botjával felpiszkálta alsóruháimat, s egyetlen pár harisnyámat hosszú utak gyászában, meglengette mint egy dicstelen zászlót, a botja végén, feudálisan. Mindezt elképedve néztem a takaró alól, mert nem lévén berendezve ezen a padláson, ezzel a «stafirung»-gal az effajta háztűznézésre, menyasszonyi szégyenérzésem a föld alá kívánkozott.

 

- Kétszáz frankért, - mondta, - megfestem a portrédat!

 

- Ez ajándék! - feleltem felvidulva, s majdnem kiugrottam az ágyból s a bőrömből is, olyan mulatságosnak tűnt ez a kétszáz frank, amit fizessek a két sápadt harisnyámmal, szimbolikus zászlósuraságommal, s főleg, hogy weanerisch volt mondva!

 

A Boudorevska szerződése késvén, sajnos, még e hölggyel kellett zenélnem összevissza, de azért meg tudtam jelenni időnként, amilyen fürge voltam, meg tudtam jelenni a K. O. műtermében. Felborzolva a hajamat, költő! keresztbe font karokkal a mellemen, Napoleon! megálltam egy magas szék támlájának dőlve, elborulva lelki sebeimben. Nagyképű líraiságom, amit a póz még túlzott, mindent ki akart fejezni, hogy a festő ezt visszaadja vásznán, minden nyomort, bánatot, honvágyat, de mindebből K. egy kukkot nem értett, s csak leszólt, korholt, szidalmazott bécsi kedélyesen, miközben föstött, fütyörészve. Olykor, déltájt, Munkácsy Mihály, hazatérőben, bejött a műterembe, ami tőszomszédságában volt az Avenue de Villiers-en. Lépcsőt sem kellett másznia, mert udvari műterem volt, a kapualj tövében. Cilinderrel a fején, fekete kabátban a rozettával, egy esernyővel a karján a legszebb időben is, megállott egy lépésnyire a festőállvány előtt, köhögött kettőt, reszelte a torkát, s vizsgálódó tekintete a képről hozzám s tőlem a képhez szállt.

 

- Hol látja ezt? - kérdezte K.-hoz fordulva s egyszerre kémlelve a színeket s az arcomat, egy-egy röpke tekintettel. - Hol látja ezt? és ezt? és ezt? - s mindig csak ezt kérdezte. Néha, csöndesen, egy ecset után nyúlt, egy kicsit kevert a palettán, amit K. mint egy tálcát tartott elébe, s amúgy cilinderben, a balkarjával az esernyőre támaszkodva, egy kicsit pingált a képen, miközben kéklő tekintete, összevont pillái alól, úgy éreztem a szívembe tűz egyenest. Aztán, végül, azt mondta, egy sóhajjal: «Inkább gyerünk ebédelni!» s már indult is s már rohantunk utána, csak éppen, hogy K. lecsapta a palettát és eláztatta az ecseteit egy cserépbögrébe.

 

Munkácsy elől, mint egy vezér, K. mögötte, egy fejjel magasabban, s a harmadiknak jó magam a kettő mögött, elragadtatva, - így jöttünk fel a palota lépcsőjén egyenest az ebédlőbe! Itt rögtön, láttunkra, egy női árny suhant, a művész hitvese... Nyilvánvalóan nem nagyon lelkesedett az ilyen magunkfajta vendégekért, hogy így eltűnt hirtelen. Oh Istenem, hát igaz! Pitié Madame, pitié! ahogy Latude írta hajdan. Ez a pitié átszármazott azóta a pesti argot szókincsébe, az áner ragasztékkal. Hát bizony azok voltunk mi, hogy valahogy körülírjam.

 

De békén helyet foglaltunk az asztalnál, a magam részéről sértődés nélkül, hogy a ház úrnője nincs jelen, s ha jól láttam, K. se nagyon bánja ezt, de sőt Munkácsy se búsul, hogy az igazat megvalljam. Leült velünk hármasban és várt. Egy inas hozott egy ezüst tálban, magasan a karján, valami borjúpörkölt-félét, amiért nyilvánvalóan meghivattunk, s ami nem volt csak veau sauté marengo és egy maitre d'hotel állott mereven a házigazda mögött egy conquistador előkelőségével, s figyelni látszott az ezüst kanalakat. Mi csak ettünk.

 

- Jó? - kérdezte Munkácsy kurtán.

 

- Kitűnő! - feleltem.

 

- Christi's Himmlfahrt! - szólott K. teologico-szellemesen, s megette volna a tányért, amint franciásan kiseperte, a két ujja közt egy falat kenyérrel.

 

Egy perccel később, a sajt után, már a kávét öntötte az inas három ezüst gyűszűbe egy olyan terebélyes ezüst kannából, à la Louis XVI., hogy azt hittük, tele van. K. rögtön felhörpintette a magáét, s még kért egy gyűszűnyit , máriahilfi tájszólással.

 

Munkácsy hátrafordult az élő szoborhoz.

 

- Encore du café! - mondta, ingatag franciasággal, de nagyon barátságosan.

 

- Il n'y en a plus Monsieur! - felelte a szobor, már kevésbbé ingatagon, de sőt államügyészi szigorral s valószínűleg felsőbb utasításra.

 

- Nem baj! - szólt Munkácsy a vállát vonogatva. - Majd átmegyünk a kávéházba, - fordult hozzánk két kék szeme vigaszával.

 

S már indultunk is.

 

- Köszönöm az ebédet, - fordultam nagy hazánkfiához. S azt hittem nagyon előkelő vagyok, mikor még jónak láttam hozzátenni:

 

- De engem ne tessék többé ebédre hívni, mert engemet itt éhenkórásznak tekintenek.

 

- Az lehet, de engem is, - felelte Munkácsy olyan sebtiben, mint aki nem is tudja mit mond.

 

A kávéház a Faisan d'or volt, a szomszéd sarkon, néhány lépésnyire ide. Egész kis helyiség, üvegcsillárokkal s tükrös falakkal aranykeretben. Néhány asztal állott szép sorjában egy keskeny vörösbársony pamlag előtt, mely egész hosszában a fal mentén húzódott. Az egyik asztalnál, a kis terem végén, egy ötvenév körüli, délceg tartású, katonás formájú úriember, sűrűn emelgette szalvétáját lombos bajúszához, miközben áhítattal, de szakértelemmel is, osztrigákat szürcsölt. Munkácsy köszöntötte, a másik biccentett a fejével, s miután nyelt egyet s megtörölte a bajuszát, messziről kiáltott, tipikus párizsian:

 

- Comment va?

 

- Das ist Dümász físz! - súgta a fülembe K.

 

S csak álltunk s vártunk, miután mélyen meghajoltunk Dumas fils irányában, Dümász físz! aki észre se vett bennünket, s úgy látszott, hogy az osztrigáin s a bajúszán kívül nem sokat törődik a világgal. De Munkácsy odaszólott hozzá:

 

- Mért nem jön soha hozzánk? az estélyekre? - kérdezte, az asztalokon át.

 

- Nekem az nem mulatságos maguknál, - felelte Dumas, egy fél citrommal a kezében,

 

- Hát nekem talán mulatságos, gondolja? - szólott vissza Munkácsy, s leült velünk egy asztalhoz.

 

Megittunk, mindegyik, egy mazagran-t, Munkácsy fizetett, elköszönt, Dumasnak is intett az esernyőjével s aztán elment, igen valószínűleg a barátnőjéhez, mert nagyon sietett. Egyedül maradván ketten, gondoltam írok egy cikket, ha már ilyen kényelemben vagyok, s e végből újságokat kértem, de ez olyan előkelő hely volt, hogy itt nem tartottak lapokat.

 

- Der da lesn will, - magyarázta K. - der bringt si'e Zeitung!

 

S hirtelen felém fordult.

 

- Mikor kapok a kétszáz frank? - kérdezte magyarul, de kereken.

 

- Mikor? - feleltem elámulva, s azt hittem, hogy tréfál. - Majd egyszer, - mondtam, - a nagy egyszer! - mondtam, ahogy évekkel később a Szabóky-ban.

 

- Ha engem becsapsz, - felelte feldühödve, - nem tudom mit teszek! I bring di um! - tette hozzá olyan fenyegetőn, hogy jobbnak láttam hallgatni.

 

Mindenféle honfitársi beavatkozás, s főleg a Szklezanzsé befolyása kellett hozzá, hogy K. megértse végre, micsoda fantasztikum kétszáz frankot követelni rajtam egy portréért, amit sohase kívántam. Hasonló befolyások érvényesültek abban az irányban is, hogy elálljon a testi fenyítéstől. E naptól fogva nem is ültem többet a portréhoz, s ha véletlenül Munkácsyhoz vezetett utam, úgy jöttem, óvatosan, az Avenue túlsó végéről, hogy elkerüljem barátomat. Mégis, egy nap, mikor ideje letelvén, elhagyta Párizst s hazament meghalni, bátran kimentem a vonathoz! Mindig kimentem bátran a vonathoz, ha barátaim közül valaki hazautazott! Ezzel úgy tűnt, egy kicsit magam is utazom haza, holott csak annál kínosabban éreztem, hogy itt maradtam, mikor elment a vonat. A szerelvény előtt, megragadtam a kezét:

 

- Haragszol? - kérdeztem.

 

- Tartozol kétszáz frank, - mondta annyi szeretettel s annyi ragaszkodással ez összeghez, hogy a szívem vérzett, amiért nem adhattam oda, egy vasam nem lévén.

 

Vajszínű kabátjában, egy friss szegfűvel díszítve, felszállt az Orient Express-re, az indulás utolsó percében. Mert amilyen nagy szál ember volt, úgy csempészte a vonatra s úgy szállította haza díjtalanul, egy bécsi ellenőr barátja. A portrémat egy nap, félig készen ahogy volt s ahogy hazavitte magával, megmutatta az anyámnak, csaléteknek, ismervén az anyai szívet.

 

- Munkácsy is festett bele, - mondta, hogy még nagyobb gusztust csináljon a képhez, holott ez egész fölösleges volt, mert anyám csak engem látott rajta.

 

Ma is ott lóg a falon, a szobájában ez a kép, s olykor, családi estéken, én is elmerengek rajta, s nem értem, hogy került ide, mikor azt hittem, sohse látom többet. Soha senkit és semmit nem gyűlöltem életemben. Csak ezt a fiatal embert gyűlölöm, aki rámmered a falról, egy magas szék támlájának dőlve, összefont karokkal, felborzolt hajjal, les yeux dans le vague, költő! Csak ezt gyűlölöm. Ezt is csak azért, mert annyit szenvedett!