Később, lehet anyja sorsát kerülte, a Szendyek, Simonffyak életét elégelte abban a sorslehetőségben, mely egy „hozzávaló” jajdoni fiúval várna rá. Azt pontosan tudta, egyetlen rövid beszélgetés, az artézi kútról hazasegített korsó víz, vagy bármi figyelmesség, melynek jajdoni fiúk részéről helyet adna, elindítaná felé e sorsváltozatot. Mert ettől a pillanattól számon tartják, érdeklődnek iránta, kísérgetik, aztán már ott vonul vele apja szőlője – szuronyos kíséret a több ezer kihegyezett szőlőkaró –, ott gördülnek a tele hordók, pillangóként repked körülötte a bankbetét. És mindehhez azonnal hozzászámítja saját örökségét – üzletet, műhelyt – a lehetséges vőlegényjelölt.

 

Tehát nem szabad megállni senkivel, visszaköszönni is csak szerivel. Inkább tartsák furcsának, gőgös bolondnak a Szendy lányt. Egy ilyen kisváros amúgy is hamar megtalálja a magyarázatot, és egy-kettő meg is nyugtatja magát: „Ilyen bolond fajták ezek. És maguknak valók. Lám a Szendy-kupák.” Vagy: „Élhetetlenek és mégis gőgösek; lám a Simonffyak. Csak meg kell nézni őket, mit csodálkozunk.” Márpedig ha Jajdon által valaki megnézetik, annak száz évre visszamenőleg minden ősét látják. Azt, hogy hány hajadon maradt pártában a fajtájából, csakúgy számon tartják, mint azt, hogy hány ember lett iszákos, hány akasztotta fel magát, ki volt zsugori, ki tékozló, ki szoknyavadász. A szóban forgó valaki pedig nyilván arra az ősére üt, akinek a köz megítélése szerint talál rá a köntöse.

 

Szegény Gönczi Dénestől nem kellett tartania. Dénes nem számolhatott vele. Dénes nem közeledett hozzá, álmában sem merte volna hinni, hogy megteheti. Dénesért Ilkának kellett lehajolnia. Sőt érte hajolni sem kellett, csak lekiáltani a pince verandájáról a szőlő közé: „Dénes, jöjjön csak.” Dénes fölegyenesedett, a mezsgyén végigfektette a kapát, jött. Dehogyis sejtette, miért kell jönnie. Tán kékkőért akarja a kisasszony elszalasztani, tán néhány gombolyag hársért, vagy csak egy korsó ivóvízért, majd kiderül.

Akkor, legelőször azzal, hogy fölhívta a szőlő közül, Ilka talán csupán azt próbálta ki, meddig a hatalma ezek fölött az emberek fölött. Vagy önkéntelenül gonosz válasznak szánta anyja sóhajtásaira. Pedig aznap reggel frustok közben csupán annyit szólt özvegy Szendy Krisztina:

 

Mi lesz velünk.

 

Talán megszokásból sóhajtott ekképp. Akárha nem is ő, hanem száz esztendő, ezer esztendő sóhajtana általa: öntudatlanul, önmagáért aggódón a magát sem látó jajdoni lét. Bár a szavak értelmét a magaemésztő öregasszony nem élte, nem rezdülte, föl sem fogta talán, Ilka számára e sóhajtás mégis számonkérésként hatott. Hogy Jajdon vagy anyja, hogy száz esztendő vagy ezer év, egyre megy: vallatott. Igen, érezte, őt akarja most válaszadásra, feleletre bírni ez a „mi lesz velünk”. Ki mást. Hiszen rajta a sor: tegyen vagy mondjon valami biztatót arról, hogyan lesz tovább. Mert mit is sugall a fájó öregasszonyos magába feledkezés: „Íme, itt vagyunk magunkra – mindegy, hogy Jajdon vagy én, özvegy Szendy Krisztina –, elnehezedtem, beteges tehetetlen lettem, lassan megyek a hetven felé. Készülődöm apád után. Annak, hogy mi ketten nekiindultunk az életnek, mindjárt ötven esztendeje. Ő, lám, megtízszerezte, amit örökül kaptunk valamikor. Jól sáfárkodott a talentumokkal. De mi lesz velünk? Miután ő meghalt, emlékszel, pénzzé tettük, amit mi nem forgathattunk tovább, eladtuk a műhelyeket, a szerszámokat. Aztán ide költöztünk a főutcára, nem a legelejére, előkelőségek közé, de minket megillető tisztességes portára. A szőlőt tovább gyarapítottuk, serény vagy, ügyesen varrsz, gondod van mindenre. Szép vagy, itt élsz mellettem, mi lesz hát velünk?”

 

Visszhangzott, követelőzött a számonkérés, csak nézte anyját, s úgy érezte, kifordul szájából a falat kenyér. „Ugyan, mi lenne? Semmi. Most kapálják a szőlőt. Mi lenne. Majd lesz szüret. Aztán karácsony, tél, disznóvágás. Aztán megint tavasz. Mi lenne. Nyár, szárazság, vagy köböleső, majd elválik.”