Hajnal volt, a fák remegtek, halkan morajlott a tenger.
Auerbach a teraszon ült, írta a versét. A sokadikat. Sötét volt,
az öböl túloldalán villogtak az óriásdaruk fényei, ahol napközben
utat vágtak a hegyoldalba a munkagépek és a kamionok.
Írta a versét, a sokadikat, vágta az utat.
A szőkésbarna hajú nőre gondolt, aki felkérte, hogy küldjön tanulmányt az
általa szerkesztett kötetbe, és mint kiderült, most épp Portugáliában nyaralt.
A barna hajú lányra gondolt, aki a tanítványa volt, és akivel nem feküdt le,
bár a lány, egy pillanatra legalábbis, örült volna neki. A meg nem kapott,
át nem ölelt nőkre gondolt, akik egy pillanatra legalábbis örültek volna, ha
átöleli őket.
Az írónőre gondolt, aki beleszeretett, és akivel megpróbált lefeküdni, ami
azonban technikailag a legjobb esetben is csak részsiker maradt a kínzó
lelkiismeret-furdalás miatt (hogy más lelki szempontokról most ne is essék
szó). Az ötvenévnyi életére gondolt, amiből húszat a feleségével élt le, és arra,
hogy fog-e még valaha rajta kívül bárki mással lefeküdni. Hogy volna-e még
egyáltalán értelme.
Arra gondolt, hogy milyen lesz majd meghalni az ágyában a párnái közt,
a feleségével az ágya szélén, miután elbúcsúzott a gyerekeiktől és a közösen
leélt évtizedektől. Az úgynevezett életétől. A barátjára gondolt, akivel
már nem tudott szót érteni, mert öregkorára meghibbant, és önmagát
mániákusan ismételgető hülyévé vált, és a másik barátjára, aki kis híján
belebolondult a kolléganőjével folytatott, éveken át tartó házasságon kívüli
viszonyba. (...)
Az olvasás folytatásához kattints ide.
